Párniczky András gitárművésznek 2018-ban jelent meg a BMC Records gondozásában a Bartók-feldolgozásokat tartalmazó, Bartók Electrified című lemeze a Párniczky Quartettel. Másik zenekara, a klezjazzt játszó Nigun pedig éppen idén húsz éves. Vele folytatjuk tavaly elkezdett interjúsorozatunkat.

Improvizáció vagy kompozíció?

Számomra a kettő szorosan összefügg. Abban a műfajban, amit én művelek, ott ezek olyan szervesen összefonódnak, hogy erre a válaszom, hogy IS. A bebop korszakban például rengeteg szám született úgy , hogy adott harmóniakörökre improvizáltak. Baló Pista barátom szokta idézni József Attilát: „Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent”. Ezzel kapcsolatban ugyanezt gondolom, egy kompozíció számomra attól válik igazán szabaddá, ha az improvizáció meg tud benne jelenni. Bartók szerintem egy jó példa erre: minden egyes művének minden hangja nagyon precízen ki van dolgozva, miközben a kompozíciós folyamat nála gyakorta azzal kezdődött, hogy leült a zongorához, és improvizált. Tehát még ha azt is gondolnánk egy megkomponált műről, hogy annak semmi köze az improvizációhoz, nagy valószínűséggel az sem igaz.

Ezzel már részben meg is válaszoltad a következő kérdésemet, ami úgy szólt volna, hogy a komponálás a "múzsa csókja" által ihletett állapot, vagy pedig kemény, intellektuális és érzelmi munka?

Törekszem arra, hogy sok mindent tudatosan tegyek az életemben, de a komponálás pont nem ilyen. Soha életemben nem tanultam, és teljesen hályogkovács módjára csinálom. Így nekem a határidő a múzsám, ha ez nem lenne, a világ végéig írnék egy számot. Illetve én „alkalmazott zeneszerzőnek” tartom magam abban az értelemben, hogy mindig valamelyik formációmra, konkrét zenészekre komponálok, és pontosan tudom, hogy egy próbafolyamat során ez mennyire át fog majd alakulni. Szerintem kétféle zeneszerző van. Az egyiknek határozott elképzelése van, és azt tűzön-vízen keresztülviszi. A másik a Duke Ellington-típusú, aki nem azt írta a kotta elejére, hogy trombita, hanem hogy Cootie, ha éppen Cootie Williamsnek írt szólamot. Én is a zenésztársaimban gondolkodom zeneszerzés közben, illetve, ha nem, akkor is amikor próbálunk, mert ami nem tetszik nekik, azt úgysem fogják elfogadni. (nevet)

Érdekes, hogy ezt már alkalmazott zeneszerzésnek véled. Esetetekben a zenének nem kiszolgáló szerepe van.

Én nem szeretnék a közönségnek megfelelni azzal, amit csinálok, és nem azért, mert a közönséget nem tisztelem, hanem mert rettenetesen heterogén, tehát teljesen fölösleges futni valami után, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Ehelyett inkább azt szeretném, hogy akikkel játszom, jól érezzék magukat abban a zenei közegben, amit tudok teremteni. Az így születő energiáról viszont egész biztosan tudom, hogy átmegy a közönségnek.

Mi számodra a zene: szórakozás és feledtetés, vagy ima és emlékeztetés?

Abban az értelemben mindenképpen imádság, hogy én nagyon szorosan szeretném követni a Coltrane nevével fémjelzett zenei vonalat. Tehát úgy vélem, nekem zenészként az a feladatom, hogy szakrális tereket hozzak létre abban az egy-másfél órában, amikor színpadon vagyok. Közben persze szükséges szórakoztatni is, élményt adni, emóciókat elindítani. A BMC egyik befogadott koncertjén hallottam a Human Feel formációt, ahol Kurt Rosenwinkel játszott gitáron – ez az egyik kedvenc zenekarom. Szerintem ez az elmúlt tíz év egyik legkiemelkedőbb koncertje volt Magyarországon. Egyáltalán nem könnyed zene az övék, mégis mosolyogva mentünk haza, mert hatalmas energiákat szabadítottak fel.

Mi volt a legnagyobb hangszeres, zenei rejtély, amit megoldottál?

A sound kérdése. Számomra a pandémia egyik pozitív hozadéka, hogy volt időm foglalkozni a hangzással. Most jutottam el oda e tekintetben, ahova nagyon rég szerettem volna. Rengeteg felől igyekeztem megközelíteni a kérdést, sokat olvastam utána és Nyerges András kiváló hangmérnök tartott nekem továbbképzést a kompresszióról, így jöttem rá, hogy nekem az elektromos gitárral van dolgom, legalábbis életem ezen szakaszában. Ennek kapcsán „találkoztam” a svéd Björn Juhl gitár effekt- és erősítő tervezővel, aki fel is kért, hogy készítsek demó videókat néhány általa készített vagy tervezett effekt pedálról. Az előző héten már az ötödik videót vettük föl a Pannónia Filmstúdióban Bokor Ádám barátommal, és nagyon nagy élmény volt, mert ismét aktív zenésznek érezhettem magam.

Mit gondolsz hibáról a zenében? Lehetőség vagy buktató?

Azt gondolom, hogy emberek vagyunk, és szerintem teljesen természetes, hogy hibázunk. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget egy-egy elvétett hangnak, mert sokkal fontosabb, hogy milyen energia születik közben. Régebben előfordult, hogy alig hibáztunk egy koncerten, és azzal az érzéssel jöttem le a színpadról, hogy „jaj de jó, sikerült egy nehéz témát együtt, pontosan eljátszanunk”. De olyan is előfordult, hogy komoly energiák születtek, azonban sok volt a hiba. Igazából egyik után sem voltam teljesen elégedett. Azt nem szeretném elkövetni, hogy nagy erőket mozgósítunk, de cserébe olyan hibákat vétünk, amik következtében káoszossá válnak bizonyos zenei részek. Ameddig a hibahatáron belül tudunk maradni, addig fontosabb számomra az energiaszint.

Melyikben érzed inkább magad otthon: a tiszta műfajiságban, vagy a műfajokon túlmutató zenében?

Azt gondolom, hogy az egyik nem tud létezni a másik nélkül. Az, hogy mi műfajokat keverünk, csupán az én ízlésem következménye, de ez nem lehet szándékolt. Tehát, hogy például egy kortárs zeneszerzőt olyan közegben jelenítsek meg, ami neki nem adatott meg, vagy, hogy a modern népzenét egy modern jazz közegbe emeljek be – ez maximum következménye lehet az én érdeklődésemnek. Másrészt az is nagyon fontos, hogy ezek a fúziós kísérletek stilárisan megalapozottak legyenek. Ma sokfelé hallható, hogy a stíluskeverést apropóként használják, ami szerintem borzasztó felszínes eredményt szül. Véleményem szerint elkerülhetetlen, hogy bármilyen stílushoz is nyúljon az ember, abban legyen egy megalapozott tudása, ami által létre tud jönni egy valódi, szerves integráció.

Mi szükséges számodra ahhoz, hogy otthonosan érezd magad egy zenei közegben?

A megfelelő zenésztársak. Én tipikusan olyan zenész vagyok, aki totál alkalmatlan a jam sessionre. Többször voltam ilyen helyzetben, életemben olyan rosszul nem éreztem még magam. Ebből a szempontból nagyon nem vagyok exhibicionista alkat. Holott persze – ha ezen túl tudnék lépni – ezek különleges alkalmak lehetnének, hiszen olyan zenészekkel játszhatom így, akikkel egyébként nincs alkalmam. 

És mit gondolsz, a jazz edukált hallgatót feltételez, vagy kihegyezett figyelmet és nyitottságot?

Azt gondolom, hogy nem a jazzhez volna szükség edukációra, hanem az élethez. Ahhoz, hogy picit elfogadóbbak legyünk egymással szemben, és megalapozottabban formáljunk véleményt. A jazz befogadásához nem kell előképzettség, ha jól játsszák, magától értetődővé válik. Nekem sincsen szükségem architekturális ismeretekre ahhoz, hogy egy épületre rácsodálkozzak. Inkább a jazzt és az improvizációt kellene beemelni az oktatásba, mert látva a jelenlegi kulturáltsági szintet, lenne mit pótolni, valamint nagyon hasznos, az életben is alkalmazható készségeket lehetne elsajátítani a jazz által.

Ki volt a leginspirálóbb személy, akivel valaha zenéltél?

A saját zenekarom tagjait (Ajtai Péter – nagybőgő, Baló István – dob, Bede Péter – szaxofon, tárogató, Gyányi Marcell – nagybőgő – a szerk.) sorolnám az első helyre, mert velük nekem tényleg élmény együtt játszani, ezt minden koncerten el is szoktam mondani. Nem véletlenül zenélek velük öt, hat, tíz éve, egyszerűen nem tudom megunni a velük való közös játékot, és csak remélni tudom, hogy ez kölcsönös. Ha olyan zenészt kellene mondanom, akivel nem lépek fel rendszeresen, akkor az egészen biztosan a bőgős Carlos Bica lenne. Vele mennyei élmény volt közösen muzsikálni.

Melyik hangszeredet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?

A feketét! Gyorsan hozzá teszem, nem vagyok gyűjtő alkat, csupán két gitárom van, az is praktikus okokból. Immáron 5-6 éve, elsőként lehettem magyarként a Collings amerikai cég hivatalos „artistja”, olyan művészek mellett, mint Bill Frisell vagy Julian Lage. Imádom a fekete gitáromat és van testhangja is, tehát még áram hiányában is jól ellennék vele a saját tábortüzemnél.

Mi volt a legmeghatározóbb BMC-s koncertélményed?

Rengeteg ilyenre emlékszem, fölsorolni sem tudom. Régen, a Gőz László elindított jazzfesztivál-sorozaton olyan, jelentős európai előadók léptek fel éveken keresztül, akiket nem hallhattunk itthon, mert addig a külföldiek közül jellemzően csak mega jazzprodukciók adtak itt koncertet alkalomadtán. Amióta az Opus megnyílt, ott is több meghatározó élményem volt. Például az előbb említett Human Feel koncert, vagy Carlos Bica triója, az Azul. Ez azelőtt volt, hogy én a Müpában játszottam Frank Möbussal, aki ennek a zenekarnak a gitárosa, és Daniel Erdmannal, aki szintén sokszor föllépett az Opusban. Tárgyalnom kellett Frankkel, ennek kapcsán – szinte véletlenül – hallottam ott az Azult, maradandó emléket hagyott bennem ez a koncert.

Van kedvenc BMC Records-kiadványod?

Több is. Örök kedvenceim között szerepelnek a Dresch Quartet Egyenes zene és Szép csendesen című albumai, vagy Gadó Gábor „francia” kvartettjének Orthodoxia-ja. Mindhárom meghatározó korszakosan is. Illetve több olyan lemez van, ahol magyar és európai zenészek között jött létre együttműködés. Ezek a lemezek számomra a biztosítékai annak is, hogy Magyarország – jóllehet, mindig is el volt vágva kissé az európai jazzszíntértől – igenis része az európai kultúrának, hiszen teljesen egyenrangú zenészekként tudunk közös alkotásokat létrehozni, ilyen például Szandai Matyi Bartók Impressions lemeze, melyen Lukács Miklós cimbalomművész, valamint Mathias Lévy francia hegedűművész voltak a zenésztársai.

Húszéves a klezjazzt játszó zenekarod, a Nigun. Milyen céllal alapítottad ezt a formációt?

Pontosan azzal a céllal, amivel most is alkotok, hogy önazonos zenét hozzak létre. Én alapvetően jazz-zenész vagyok, és a modern jazzlemezek állnak hozzám a legközelebb, de úgy éreztem, hogy ha nem megyek el New York-ba – amit megtehettem volna az életem több pontján – akkor egy olyan zenei közeget kell teremtenem, ami nem amerikai. Egyébként, ha visszatekintek erre a húsz évre, rengeteg élmény ugrik be, olyan helyeken jártam, olyan emberekkel találkozhattam és olyan élményekben osztozhattam a zenésztársaimmal, amit semmi nem tudna pótolni az életemben. Kerek egésznek érzem ezt az időszakot. Most megírtam egy új repertoárt, amit szeretnék majd összepróbálni és nagyon kíváncsi vagyok, hogy az elmúlt húsz év összes tanulsága meg tud-e majd jelenni benne.

Mik ezek a tanulságok?

Talán a szabadságom nőtt ebben az elmúlt húsz évben. Most, amikor írtam ezeket a számokat, azt éreztem, hogy könnyen el tudok már szakadni a konkrét népzenéktől és megmaradni mégis ebben a stiláris közegben. Mára eljutottam oda, hogy képes vagyok tejesen önálló számokat írni úgy, hogy annak tudatosan már semmi köze az eredeti népzenéhez, tehát ilyen értelemben ez már műzene. Bár olyan előfordult, hogy zenésztársam, Bede Petya, aki népzenészként is végzett, fölismert egy moldvai dallamot az egyik kompozíciómban, amiről nekem nem volt tudomásom, tehát ez nem lehetett szándékos.

Bartók is valami hasonlót csinált, amikor a Kárpát-medence és a környező népek zenéit integrálta műveibe. Miért érezted szükségét, hogy tudományos szinten is foglalkozz az ő életművének jazz vonatkozásaival? Tudniillik erről írod a doktori disszertációdat.

Egyszerűen azért, mert azt gondoltam, lehetetlen, hogy még senki nem kutatta Bartók jazzre gyakorolt hatását. Léteznek alapos tanulmányok Bartók Kontrasztok című darabja kapcsán, amelyet Szigeti közvetítésével Benny Goodman jazzklarinétos felkérésére írt, valamint egy német és egy magyar írás is, amelyek Bartók jazz zenéhez fűződő kapcsolatát vizsgálják. Ám egyetlen szakdolgozatot leszámítva, ami igen részlegesen kutatja ezt a területet, Bartók zenei megoldásainak átvételét a jazzben senki sem kutatta ez idáig. Az én életemben mindig benne volt lehetőségként, hogy egyszer kutatói munkára adjam a fejem, miután a családunkban ez tradíció. Legalább annyira értelmiségi, mint zenész família a miénk, ott van például zenetörténész nagynéném, Hamburger Klára, aki Liszt-kutató és az MTA doktora. Másrészt úgy látom, hogy Bartók hatalmas népszerűségnek örvend ma a jazz-zenészek körében. Számomra, és több magyar jazz-zenész társam számára evidens a bartóki kiindulópont, de úgy érzékelem, ma már nemzetiségtől függetlenül a jazz-zenészek olyan alapkőként tekintenek Bartókra, mint akár Bachra.

Hogy válik el benned egyébként a Bartók-feldolgozásokat játszó zenekarod, a Párniczky Quartet, és a zsidó népzenétől inspirált Nigun? Számomra, ha lehet ilyet mondani, a Nigun a könnyebben befogadható vonalat, míg a quartet a kihívásosabb irányt képviseli.

Nagyon izgalmas számomra, hogy miként lehet különböző kultúrákat integrálni a zenébe. Ebből a szempontból a Nigun koncepciója szerintem közel áll Bartókhoz, hiszen számára a magyar és környező népek zenéjének beemelése központi kérdés volt, sőt, így is identifikálta a modern műzenét. De az lenne a jó, ha a két zenekar ki tudna egyenlítődni fogyaszthatóság szempontjából, tehát ha a Bartók-feldolgozásaink is kapnának egyfajta könnyedséget, a Nigunnál pedig fontos, hogy ez a könnyedség ne váljon felszínessé. Az a nehézség ezekkel a keleti hangzású népzenékkel, mint a zsidó, hogy dallami értelemben meglehetősen behatároltak. Ebből a dallamvilágból nem könnyű feladat igazán izgalmas repertoárt írni. De – ahogy említettem – én most megpróbáltam, és a nem túl távoli jövőben új Bartók-feldolgozásokkal is jelenkezünk majd.

Hogyan kezeled a vírushelyzet okozta koncerthiányos időszakot?

Azt látom, hogy rengetegféle válasz létezik erre. Mike Moreno például hetente fölvesz egy házi koncertet. A lakása úgy néz ki, mint egy hollywoodi filmstúdió a legprofibb berendezésekkel, és onnan közvetít duó koncerteket. Kurt Rosenwinkel mesterkurzusokat tart, valamint gitár tankönyvet ír. Az a nagyon izgalmas, hogy erre nincs válasz. Mint ahogy egyébként szerintem most nagyon sok társadalmi kérdésre nincs válasz. Kár, hogy ez nem hangozhat el, és hogy a mai Magyarországon olyan közéleti szemlélet alakult ki, amelyben arra kényszerítik egymást a politikai erők, hogy mindenre határozott válaszokat adjanak. Miért nem lehet azt mondani, hogy „nem tudjuk, honnan tudnánk?” „Például; most kezdtünk el oltani, majd ki fog derülni ennek az összes, az emberekre és a környezetre való hosszú távú hatása, de most ezt gondoljuk a legjobb döntésnek”. A saját életünkre nézve sem tehetünk többet, mint mérlegelve az információkat meghozunk bizonyos döntéseket és vállaljuk ennek felelősségét. Egy dologban vagyok biztos, hogy adaptálódni kell. Sokan abban mennek tönkre mentálisan, hogy rettegnek, és közben azt várják, hogy mikor fog visszatérni a „régi élet”. Én inkább próbálom tudomásul venni ezt a helyzetet, és arra fordítani az időmet, amire eddig nem volt. Szerettem volna lemezanyagot komponálni, doktori disszertációt írni – ezekre most jobban tudtam koncentrálni, és mindezekért most hiányérzet nélkül tudom megélni a jelen helyzetet. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik rettenetesen az élő koncert, de ez nem nyomaszt. Nem várhatom ölbe tett kézzel azt, amikor majd ez a vírus elmúlik. Nem, mert közben az élet is elmúlik.

Fejléckép: Csendes Kriszta
Szöveg: Szász Emese

---