A jazz nem műfaj, hanem attitűd, vallja Gyémánt Bálint jazzgitáros, akinek mélységet, felszabadultságot és humort is hordozó dalai évtizedek óta a magyar jazzszíntér nélkülözhetetlen részét képezik. Áprilisban triójával mutatja be második szerzői lemezét a jazzahead! showcase-en, és Oláh Krisztiánnal duókoncertet ad az Opusban. Külföldi érvényesülésről, tanításról, ösztönösségről és tudatosságról is beszélt legújabb interjúnkban.

Második szerzői albumod jelent meg nemrég a Jazzhaus Records gondozásában. Miben változott legtöbbet a zenéd az első lemezedhez képest?

A True Listener óta több nagy változás történt az életemben, például a trióm is megújult. Bartók Vincével és Szabó Dániel Ferenccel egy másik, nagyobb formációban kezdtünk el együtt zenélni, ami olyan jól működött, hogy velük alakítottam újjá a triót, és azóta kicsit modernebb, a hagyományos értelemben vett jazztől távolabb álló zenét írok. A Vortex of Silence dalai már úgy születtek, hogy közben a fejemben volt Vince és Dani játéka, rájuk gondolva dolgoztam ki a zenei anyagot.

Néhány nap múlva, április 11-én ti képviselitek Magyarországot az európai jazzszíntér egyik legnagyobb rendezvényén, a brémai jazzahead! showcase-en. Milyen érzésekkel, várakozásokkal készülsz a megmérettetésre?

Harcsa Veronikával korábban már többször jártunk a fesztiválon, hogy a duólemezeinket reprezentáljuk, és egyszer színpadra is léphettünk. Hihetetlen, hogy immár másodjára előadóként utazhatok oda, és egyedülálló lehetőséget jelent, hogy az új lemezünket bemutathatjuk. Amikor az ügynökömmel és a lemezkiadóval egyeztettem, mindenáron próbáltak lebeszélni a jelentkezésről, mert nem láttak reális esélyt rá, hogy beválogassanak a fellépők közé, de aztán ők is nagyon boldogok voltak, hogy sikerült. Veronikával visszagondolva úgy éreztük, még nem álltunk készen arra, hogy ezen a fórumon mérettessük meg magunkat, de most nincsenek hasonló kétségek bennem: a trió megérett erre a fellépésre. A nagy öröm mellett azt is el kell mondanom, hogy a jazzahead!-en való részvétel rengeteg költséggel jár, és nagyon hálás vagyok, hogy a BMC és a HOTS is felajánlotta az anyagi támogatását.

A jazzahead! koncertprogramja félórás minikoncertekből áll. Tartunk tematikus próbát is a trióval, de elsősorban fejben készülök a fellépésre: mindig arra törekszem, hogy meghatározott koncepció segítségével ívet adjak a koncerteknek, amiben megvan a helye a lassú és gyors, a megnyugtató és felzaklató, a humoros és az elmélyült részeknek egyaránt. De arra is ráébredtem a pályám során, hogy a legfontosabb az, hogy jól érezzük magunkat a színpadon, és az ilyenkor teljesen normális izgalmat az előnyünkre tudjuk fordítani.

Gyémánt Bálint Trió, fotó: Hegyi Júlia Lily

Hatalmas szakmai mérföldkövet jelenthet számodra, hogy most már német ügynökséggel és lemezkiadóval dolgozol. Milyen lépések szükségesek szerinted ahhoz, hogy egy művész ezt meg tudja ugrani?

Magyarországon a BMC mindig is a jazz és a kortárs zene legnagyvonalúbb támogatója volt, és nincs itthon más lemezkiadó, akivel szívesebben dolgoznék. A True Listener kiadása után beszéltünk is a folytatás lehetőségeiről. Azért döntöttem úgy, hogy külföldi ügynököt és a második szerzői lemezemnek külföldi kiadót keresek, mert – a zeneipar működésmódjából adódóan – így lehetséges nemzetközi szintre emelni, Nyugat-Európában is megversenyeztetni egy produkciót. A Jazzhaus Recordsszal onnan ismerjük egymást, hogy a Harcsa Veronikával közös előző lemezünk náluk jelent meg, és végül ők vállalták a Vortex of Silence kiadását. Már most látszik, hogy érdemes volt meglépni a váltást, hiszen alighogy kijött a lemez, ebben az évben máris öt külföldi koncertet adhatunk. Fontos realizálni az előrelépéseket, és örülni nekik, de ezek többségében kis lépések, és idővel áll belőlük össze valami nagyszerű.

A Zeneakadémián van egy növekvő létszámú kurzusom, amit Bacsó Kristóf ösztönzésére indítottam el, és a gyakorlati ismeretekről szól: önmenedzselésről, pályázatírásról, jogdíjakról. Ennek ellenére azt sem győzöm hangsúlyozni, hogy az elsődleges a művészi produktum. Ha nem teszek le olyasvalamit az asztalra, amiben képes vagyok megmutatni az egyéniségemet, és művészi mélységgel megragadni a hallgatót, akkor nincs az a kapcsolati háló, nincs az a menedzser, aki hosszú távon előre tudna vinni. Persze fontos, hogy hogyan tartjuk kézben a Facebook-oldalunkat, milyen fotók készülnek rólunk és így tovább – a marketing hasonló elemeit senki nem találja ki és hajtja végre a zenészek helyett –, de nem ez az első. Világszínvonalú zenei anyagot igyekeztünk létrehozni, amihez kellett az, hogy sokat dolgozzak a kompozíciókon, kellett Vince és Dani kreativitása, hogy életre keltsék őket, kellett Fenyvesi Marci szakértelme, hogy a lemez ideális minőségben szólaljon meg. Viszont ma már nem az a jellemző gyakorlat, amit a BMC is követ, hogy a zenekarnak elég egy kis demót elküldenie, és megkapja az egész infrastruktúrát a lemezfelvételhez, hanem valamennyi költséget és szervezési munkát a zenésznek kell vállalnia, majd amikor elkészült a teljes lemez, azzal lehet elkezdeni kopogtatni a szóba jöhető lemezkiadóknál. A videókészítésre is nagy gondot kell fektetni, hogy bemutassuk, milyen a produkció élőben. A jazzahead!-re videófelvételekkel kell nevezni, nem Spotify listával vagy MP3 fájlokkal, és egyáltalán nem mindegy, milyen a látvány, milyen élményt sugall. Mi az Operaház nyitottságának és támogató hozzáállásának köszönhetően a Vörös Szalonban vehettük fel a videókat. A helyszínen túl arról is élt egy vízió a fejemben, hogy milyen kameramozgással tudnám elképzelni őket. Találkoztam olyan filmessel, aki nagyon szeretett volna velünk dolgozni, de azt mondta, hogy ennek a koncepciónak a megvalósítására nem ő a legalkalmasabb, hanem Darvas Bence, aki valóban csodálatosan teremtette meg a látványvilágot.

Érzékelsz olyan tendenciát, hogy a látvány idővel a koncertek vonatkozásában is egyre nagyobb szerepet kap?

Igen, de a jazz-zenészek felé nem lenne reális elvárás, hogy vizuálosuk legyen, akit minden koncertre visznek magukkal, és a helyszínek nagy része nem is alkalmas ilyen produkciók befogadására. Arra viszont mindig megkérem a klubokat, hogy amikor nem vagyunk a színpadon, tekerjék kicsit lejjebb a fényeket, amikor pedig színpadra lépünk, húzzák feljebb. Ilyen apróságok is segítik a közönséget, hogy csakis az élőzenére koncentráljon, amire a mai világban nagyon ritkán adunk magunknak időt. A lemezek idejében könnyebb dolgunk volt, ki kellett őket venni a tokból, behelyezni a lejátszóba, és ott maradni annak a közelében. Amikor végeztem a Zeneakadémián, még éppen megcsíphettem a fizikai lemezek korszakának végét – a mérleg azóta a streaming javára billent el.

Alakítja a zenédet az, hogy a 21. században zenészként folyton változó médiumokhoz kell alkalmazkodnod?

Nem. Nem vagyok jó abban, hogy az igényeket és trendeket kiszolgáló alkotásokat hozzak létre. Inkább arra fókuszálok, ami a legjobban megy: a saját hangomon való őszinte megszólalásra.

A jazzahead! és a külföldi karrier küszöbén mit jelent számodra a siker?

Szerintem életszakasztól függetlenül mindig ugyanazt: ha azt a zenét és azokkal játszhatom, amit és akikkel szeretnék. Minden más ezen kívül ajándék. Hajlamosak vagyunk másokhoz, főleg világsztárokhoz hasonlítani a saját pályánkat, hogy X. Y. hol, mennyit és milyen gázsiért koncertezik, de ennek valójában nincs akkora jelentősége. Épp ellenkezőleg: minél több külsődleges sikert élek meg, annál fontosabbnak találom, hogy művészi kompromisszumok nélkül alkothassak.

Gyémánt Bálint, fotó: Láng Nándor

Általános iskolásoktól az egyetemistákig minden korosztályt tanítottál már, jelenleg a Debreceni Egyetem mellett a Zeneakadémia oktatója is vagy. Mi az, amit képzési szinttől függetlenül igyekszel továbbadni?

Az, hogy mennyire fontos zenészként a saját személyiségünket felfedezni. Amire a legkíváncsibbak vagyunk és leszünk a zenében, az az emberi tényező. Tanárként azt kell támogatnom, hogy a diákok a saját hangjukat keressék, és azon tudjanak a legmagasabb szinten megszólalni. Egyik mesterem, Babos Gyula mondta azt, hogy a tanár valójában olyan, mint egy kertész. Látja a kibúvó palántákat, és fajtájuknak megfelelően gondozza őket. Nem banánfát kell csinálni a körtefából, hanem a körtefát nemesíteni. Nekem ez óriási szenvedélyem, és nagyon megtisztelő a Zeneakadémián tanítani annak ellenére, hogy pedagógusként általánosságban megalázó helyzetben vagyunk, a jazztanszék pedig, aminek építésébe évtizedek óta kiváló zenészek teszik szívüket-lelküket, a Zeneakadémián belül is egy mostohagyerek.

Mi volt az első átütő zenei élményed?

11 évesen hallottam Eric Clapton From the Cradle című lemezét, amelyhez egy HBO film is készült a próbákról. Clapton ezen az albumon nagy blues sztenderdeket játszik, és az együtt zenélésük, illetve a gitár mint hangszer annyira lenyűgözött, hogy a mai napig inspirációt ad. Több gitárom van, és mindegyik kicsit másként szól. Van egy fő hangszerem, a jazzahead!-en például azon fogok játszani – örülhetek, ha az az egy épségben megérkezik –, de általában többet viszek magammal, hogy az este dinamikai, hangszínbeli koncepciója szerint gazdagítsam a hangzást. 

Mi az oka és a célja annak, hogy zenéléssel foglalkozol?

Az oka a zene iránti szerelem. Olyasmit kapok a zenéléstől, amit nem tudok másképpen megélni, nem lenne teljes az életem, ha nem vehetném fel és adhatnám le ezeket az energiákat. A cél pedig, akármilyen közhelyesen hangzik, az önkifejezés és az önazonosság, az, hogy a zenén keresztül, a saját hangomon kommunikáljak a közönséggel. John Scofieldtól egyszer megkérdezték, mit szól ahhoz, hogy sokan próbálják utánozni, mire azt válaszolta, nem tudja, mi lehet abban az érdekes, ha valaki egy másik ember hangján szólal meg a sajátja helyett. Ezzel nagyon egyetértek, és a tanítványaimnak is elmondom, hogy a közönség nem azt akarja hallani, hogy mi mit szeretnénk mutatni magunkról, hanem azokon a csatornákon keresztül szólíthatjuk meg őket, amelyeken a legjobban, legőszintébben tudunk kommunikálni. A gyakorlás a szakmai vágyainkról szól, mindarról, ami rosszabbul megy, mint szeretnénk, de a színpadon a zeneiségünk részévé vált elemekkel fejezzük ki az üzenetünket. Az a feladatunk, hogy ne álljunk semminek az útjába felesleges gondolkodással, ne akarjunk semmit ráerőszakolni a megszülető zenére.

Kimondhatjuk akkor, hogy koncerten inkább ösztönösnek kell lenni, gyakorláskor pedig tudatosnak?

Valahogy így, de a flow élmény, amit jó esetben átélünk a színpadon, egyszerre jelent elengedett állapotot és rendkívüli fókuszáltságot. Ezt a kisgyerekeken lehet legjobban megfigyelni. Az óvodás kislányom nem spekulál azon, hogyan kell énekelni, táncolni, rajzolni, egyszerűen tudja. Aztán erre rárakódik sok-sok tanulmány, társadalmi nyomás, belső gátlás, és felnőttként újra kell tanulni. A tudatos, összeszedett gyakorlás abban segít, hogy a színpadon képes legyek ösztönösen, magamról megfeledkezve zenélni, úgy, ahogyan a kislányom teszi.

Gyémánt Bálint, fotó: Láng Nándor

A zenéd befogadása előismereteket is feltételez, vagy csak nyitottságot?

Kizárólag nyitottságot. Az előismeretek segíthetnek a befogadásban, a hallottak feldolgozásában, de a közönség visszajelzéseiből is azt látom, hogy nincs döntő szerepük. Ugyanakkor hiszek abban, hogy zenészként néhány jól megválasztott mondattal is közelebb lehet hozni az embereket a zenéhez: perspektívát, kapaszkodókat adni a hallottakhoz.

Milyen zenei elemekből indul ki nálad a kompozíciós folyamat?

A komponálás olyan érzés, mintha egy ajtó mögül kiszűrődne valami, és az lenne a feladatom, hogy kinyissam azt az ajtót, utat adjak a zenének. Szinte bármiből kiindulhat a folyamat, de általában hangulatokat próbálok megragadni, és a dallamok az elsődlegesek. Azt a zenei magot keresem, ami úgy szól, mintha egy gyerek képzeletbeli népdalt énekelne. A zeneszerző szóról nekem például Fekete-Kovács Kornél, Szabó Dániel vagy Oláh Krisztián jut eszembe, magamat inkább dalszerzőnek tartom. 

Nemsokára Oláh Krisztiánnal fogtok játszani az Opusban. A Harcsa Veronikával közös projekthez képest milyen oldaladat mutatod meg a gitár-zongora duóban?

Az énekhangnál szélesebb sávú és erőteljesebb kommunikációs csatorna nincs, ezért egy olyan zenekarban, amiben énekhang is van, az minden mást szükségszerűen maga mögé utasít. Egy tisztán hangszeres duóban sokkal inkább szólistaként vagyok jelen. Veronikával is megéljük a jazz nyújtotta teljes szabadságot, de Krisztiánnal kevésbé ragaszkodunk a dalszerű formákhoz, így a kompozíciók még kötetlenebbek, és több az improvizáció is.

Komponáláskor gondolkodsz azon, hogy milyen hatással lesz majd a közönségre a zenéd?

Azon, hogy az üzenetemet hogyan tudom legjobban átadni, sokat gondolkodom. Azon, hogy mi az üzenet, soha. A kompozíciók megszületésénél csak zenei-művészi szempontok léteznek, de amikor a darabok elkészülnek, a koncertprogram összeállításakor már gondolok arra, hogy ezt emberek fogják hallgatni. Nem azon töprengek, hogyan tetszhetnék nekik, hanem hogy mikor fakadhatnak nevetésre, vagy mikor rendülhetnek meg a zene hatása alatt. Minek állnék színpadra, ha ez nem érdekelne? 

 

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Láng Nándor

---

Kapcsolódó program:

Gyémánt Bálint & Oláh Krisztián
2024.04.18. 20:00
Opus Jazz Club

Közreműködik:
Oláh Krisztián – zongora
Gyémánt Bálint – gitár

A koncert a Felhangolva! program keretében, a MOL-Új Európa Alapítvány támogatásával valósulhatott meg. További részletek és programok: https://felhangolva.hu/

---