Intersections címmel 2023 novemberében jelent meg a Kaliforniában is aktív zongorista-zeneszerző, Szabó Dániel új albuma. Az amerikai kvintettel rögzített lemezanyagot január 19-én magyar zenésztársakkal mutatja be az Opusban, így a komplex ritmusokat, burjánzó dallamokat és modern harmóniákat kiemelkedő hazai zenészegyéniségek formálják újjá. A koncert előhangjául improvizációról és kompozícióról, ösztönös és tudatos alkotásról, illetve az európai és amerikai jazz különbségeiről is beszélgettünk.

Miért érdemes jazzt hallgatni?

Zenehallgatóként a jazz mint élőzene a kapcsolódás hihetetlen forrását képes nyújtani. A digitalizáció és a nagyvárosi létforma miatt kapcsolatoktól megfosztott életet élünk, és talán ezért is tapasztalom, bárhol járjak a világban, hogy az emberek kiéheztek a kultúrára és a kapcsolódásra. Az elvontabb zenék is nagy sikert aratnak – például a Hangközök támadása, egy atonális darab az új lemezemről, amely többek között Ornette Coleman hatása alatt áll, és nagyon sok benne a szabad improvizáció –, holott a közönség egy része az otthoni zenehallgatás kontextusában már Bartókot is túl disszonánsnak találja. Ezt annak tudom be, hogy a jazz improvizatív és interaktív műfaj, gyakran tényleg az adott pillanatban találjuk ki, mit fogunk csinálni, és ha élőben hallgatjuk, a kapcsolódás élménye elképesztően erős benne. A jazz ilyen értelemben akár a közösségi médiával is fel tudja venni a versenyt, ahol tiszavirág-életű jelenségek teremtik meg a kapcsolódás illúzióját, míg a zenében ez egészen mély szinten történik, és örök értékek születnek. Mindemellett úgy gondolom, hogy fontos szándékoltan is bevonni a közönséget a koncert folyamatába: igenis van szerepe a történetmesélés zenei stratégiáinak, a konferálásnak, a műsor felépítésének.

Igényel-e szerinted előzetes tudást a jazz befogadása? 

Ha őszinte, hiteles előadás valósul meg a színpadon, és a közönség megtapasztalhatja a kapcsolódást és az interakciót, akkor olyanok is élvezni fogják a zenét, akik nem rendelkeznek előismeretekkel. Az absztraktabbnak tűnő kortárs zenéhez képest a jazznek előnye, hogy erőteljesebben támaszkodik a táncos-ritmikus karakterre, ami megkönnyítheti a befogadást.

Hogyan alakítja a munkásságodat a klasszikus zenében és a jazzben való egyidejű elmélyedés?

A klasszikus zene általánosságban erősen hat rám és érdekel. Amikor meghívást kaptam a tavaly májusban tartott Ligeti 100 fesztiválra, ez a megtisztelő felkérés, illetve a kortárs zene ritka intenzív jelenléte a BMC-ben különösen inspiráló volt. De Bach ugyanolyan fontos számomra, mint a kortárs zene. Ahogyan telik az idő, egyre inkább keresem és értékelem a letisztult formákat, így például azokat a barokk zenéket, amelyeket korábban – főleg gyerekként – nem annyira szívesen gyakoroltam, mert unalmasnak tartottam őket. Valamiért már egész kiskoromtól kezdve belém volt kódolva a disszonánsabb és bonyolultabb, elsősorban 20. századi zenei szövetek szeretete. Ezek a zenék továbbra is inspirálnak, de ma már sokkal jobban el tudok mélyülni a reneszánszban, a barokkban és a bécsi klasszikában is, sőt, ezeken keresztül másképpen szemlélem és jobban megértem a modern és kortárs alkotásokat. Mivel zenész családból származom, és párhuzamosan kezdtem el a klasszikus repertoárt tanulni, illetve improvizálni, a kettő elválaszthatatlan egymástól, akár zongorázom, akár zenét szerzek. Van ugyanakkor egy másik énem is, amely nagyon vonzódik a hip hophoz és R&B-hez – mivel mindkettő afroamerikai gyökerű műfaj, ezt főleg Amerikában tudtam megélni, mert ott a legrelevánsabb. A klasszikus zene és a jazz fúzióját tehát soha nem tudom megtagadni, de nem törekszem rá kifejezetten.

fotó: Oláh Ottó

Hogyan viszonyul egymáshoz improvizáció és kompozíció a darabjaidban?

Nálam az improvizációval kezdődik minden. Joe Zawinulról olvasva tanultam azt a módszert, hogy leülök zongorázni, és ha karakteres téma, ritmus vagy harmóniamenet születik, azt a kis töredéket felveszem telefonra. Később visszahallgatom az ötletfoszlányokat, és ha úgy érzem, érdemes velük foglalkozni, akkor előbb a zongoránál haladok tovább, majd jön a papír és a ceruza, vagy a Sibelius. A darabjaim többsége így készül, de törekszem rá, hogy a megírt részek is úgy szólaljanak meg, mintha improvizációk lennének. Több tanárral is dolgoztam Amerikában, aki nem engedte használni a zenei szoftvereket, hanem elsősorban a belső hallásunkra támaszkodva kellett komponálnunk, papír előtt vagy legfeljebb zongora segítségével. Elképesztő volt összehasonlítani, hogy mennyivel elmélyültebb zenék készülnek papíron, mint szoftverekkel, különösen, ha finomabb szerkezetekről, bonyolultabb hangszerelésekről van szó. Ez tipikusan a „szülési fájdalom” esete, amikor is a nehezebb utat választva, nagyobb fáradsággal, értékesebb eredményt érünk el. Ez kapcsolatban van az elmélyülés jelenségével is, amely nélkül – szerintem – nincs sem alkotás, sem valódi befogadás. Állandó gondolkodásra késztet, oktatóként különösen, hogy az Instagram és TikTok érájában hogyan lehetne az erre való képességet visszahozni, illetve újra értékké formálni a fiatalok körében.

Hogyan egyenlíti ki egymást az ösztön és a tudatosság ebben a folyamatban?

Amikor felveszem az ötleteket, az még teljes mértékben ösztönös. Egy darabig továbbírni is lehet ösztönös módon a kompozíciókat, mint amikor a gyerekek újabb és újabb legókockákat tesznek egymáshoz. Amikor viszont már az egész eljut a lejegyzésig, akkor elsősorban tudatosságra van szükség, hiszen a darabot, a „várat” úgy kell megépíteni, hogy ne dőljön össze. Az ösztönösséget persze ilyenkor sem szabad teljesen kizárni, mert ha túlgondoljuk a darabot, és eluralkodik rajtunk a művi hozzáállás, akkor szertefoszlik a zene varázsa. A színpadi játékot illetően Coltrane-nal értek egyet: sok ismétléssel és gyakorlással, azaz kellő tudatossággal kell elsajátítani bizonyos patterneket, a jazz nyelvezetét, hogy utána legyen bátorságunk és jogunk elfelejteni őket, és szabadon, a legmélyebb bensőnkből fakadóan improvizálni. Az időbeliség keretében is értelmezhető mindez: ha pusztán a tradíció tagadásából indulunk ki, az üres zenét eredményez, ha azonban tudjuk, hogy mihez képest akarunk újat létrehozni, akár a „régit” is beépítve, az tartalmas lesz.

Hogy néz ki nálad a gyakorlás?

Technikai gyakorlatokkal kezdem, gyakran ugyanazokat a skálákat, akkordfelbontásokat játszom, mint a klasszikus zongoristák. Vannak saját ritmikai bemelegítő gyakorlataim is, amelyek kifejezetten az afrikai zene poliritmiájából merítenek, e tekintetben sokat kaptam egykori mesteremtől, Danilo Pereztől is. Mostanában partitúraolvasást is beiktatok, mert nagyon izgat a szimfonikus zene. Aztán következnek klasszikus zongoraművek, zenetörténeti korok szerint: például Bach-darabok, egy Beethoven-szonáta, valami romantikus zene, és végül Bartók. Bartók-darabokat minden alkalommal játszom, például a Mikrokozmosz-darabokra ugyanolyan alapvetésként tekintek, mint a Wohltemperiertes Klavierre. A gyakorlás további részében a saját számaimat gyakorlom, illetve repertoárbővítéssel foglalkozom, vagyis hallgatom a legendás nagyokat, és velük játszom a sztenderdeket. Mostanában éppen Wayne Shorter kompozícióiba ástam bele magamat mélyebben, többek között így készültem a kétzongorás koncertünkre Danilo Perezzel. Mivel a gyakran utazó, több formációban is játszó jazz-zenészek többsége minden koncerten más repertoárt ad elő, a különböző műsorokat rendszerint úgy tanuljuk meg, hogy előzetesen elküldjük egymásnak a számok felvételét és kottáját. A próbákon túl kevés az idő ahhoz, hogy ott ismerkedjünk meg igazán a darabokkal; előre felkészülten kell érkezni, hogy az élő találkozás alkalmával a már begyakorolt alapokról tudjunk elrugaszkodni.

A januári koncertünk műsorának gerincét a legutóbbi, Intersections című lemezem anyaga adja, amelyet az amerikai working bandemmel vettünk fel – ez egyre inkább ritkaság, mert a mai zeneipar működése sajnos nem kedvez a huzamos ideig szoros együttműködésben dolgozó zenekarok koncepciójának –, és ismét nagyon kíváncsi vagyok, hogy a magyar zenésztársaim hogyan „nyúlnak hozzá” a számaimhoz. A szerkezetet, az alap hangvételt kell csupán megőrizniük, de ezen túlmenően szabad kezet kapnak, az a lényeg, hogy beletegyék a saját egyéniségüket a zenébe.

Hogyan tekintesz a kottára, kötöttséget vagy ugródeszkát látsz benne inkább?

A jazzben a kotta egy lehetőségeket magában rejtő vázlat. Olyan, mint egy kód, amit ki kell nyitni, ám mindenki másképpen lát hozzá. A klasszikus zenében ennél több kötöttséget érzek. Valószínű, hogy ha Bach ma is élne, akkor ugyanolyan szabadságot adna nekünk a saját zenéjében, mint amit a jazzben megszoktunk. De a klasszikus zenében most inkább az a megközelítés dominál, hogy ha már hangról hangra ki van dolgozva a darab, akkor a zenész korlátozott szabadsággal él az interpretációban. Persze Glenn Gould például ezt is felülírta...

Hogyan viszonyul egymáshoz az európai és az amerikai jazz?

Európában jobban érzékelhető, hogy lokálisan honnan származhat az adott együttes vagy zenei anyag. Los Angeles underground színtere is iszonyúan érdekes, de egy olvasztótégelyre hasonlít: nem lehet megmondani, hogy a szám, amit hallunk, New York-i, skandináv vagy éppen magyar jazz; egyrészt egy helyszínen belül érvényesül a sokféleség, másrészt van egy átfogóbb zenei nyelvezet, amelyen belül jelennek meg az egyes karakterek. Amerikában az afroamerikai ritmus és lüktetés értelemszerűen sokkal inkább meghatározza a jazzt, mint Európában, ahol ez a világ nincs annyira jelen a kultúrában és a mindennapokban. Nálunk viszont sokan a kárpát-medencei népzenéből táplálkoznak hasonló módon; a kulturális gyökerek mindenhol a hitelesség forrásai lehetnek, ha elég mélyre ás az ember. Szerintem ezek a hiteles zenei források és az irántuk való tisztelet képes többlettartalmat adni a zenének, de ez Európában sokkal erősebb kontúrú, területekre lebontható idiómákban ölt testet, míg egész Amerikát meghatározza az afroamerikai jelenlét, és szinte mindig ezen belül születnek a személyes hangvételű zenék. Kulturális különbség az is, hogy a fent említett group-interakció Európában – az én személyes élményeim alapján legalábbis – nehezebben jön létre, mint Amerikában. Itt is figyelünk egymásra, jó esetben alázatosak is vagyunk egymás és a zene iránt, de a csapatmunkába, a „labdaadogatásba” nehezebben engedjük bele magunkat, az „együtt táncolás” élménye nem annyira erős, talán azért, mert – főleg Közép-Kelet-Európában – alapvetően introvertált alkatok vagyunk. A létrejövő emberi kapcsolatok viszont itt annál mélyebbek, és van, hogy a zenében is megjelenik ez a sajátos mélység. 

Ugyanazokat az eseményeket is sokszor másképpen közelítjük meg. Amikor decemberben visszamentem Amerikába koncertezni, az időjárás nagyon megnehezítette az utazást, sokszor kellett átszállnom, a járatok között hosszú várakozással. Azon agonizáltam, hogy miért nem tudok én nyugodtan megülni otthon... Aztán a turné végül nagyon jól sikerült. Ugyanez megismétlődött Danilo Perezzel, aki Amerikából érkezett, hasonló körülmények között, a Müpában tartott koncertünkre. Ő más oldaláról fogta fel a történetet: Wayne Shortertől többek között azt tanulta, hogy ha sok akadály gördül az ember elé, ha nagy ellenállást érez magával szemben, akkor ez egy kihívás az univerzum felől, amit érdemes elfogadnia, mert valami nagyszerű fog születni az erőfeszítésekből – a nehézségek beépülnek az eredménybe. Így is lett, a koncertünk fantasztikusan sikerült.

Mit jelent számodra a zene?

A zene egyfelől önkifejezési lehetőség, másfelől a kapcsolatteremtés csatornája ember és ember között, illetve ember és a „Felettünk Való” között. Zenélni felelősséget jelent a mai világban. Lehet hányavetin, degradáló módon művelni, de – bármilyen patetikusan hangzik – fel is lehet használni arra, hogy harmonikusabbá tegyük az életünket és jobbá a világot. Nonverbális gyógyír lehet ebben az agyonbeszélt, információkkal túlterhelt világban.

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Oláh Ottó

---

Kapcsolódó program:

Szabó Dániel Quintet
2024.01.19. 20:00
Opus Jazz Club

Közreműködik:
Szabó Dániel - zongora
Ávéd János - szaxofon, fuvola
Bacsó Kristóf - szaxofon
Gyányi Marcell - nagybőgő
Szabó Dániel Ferenc - dob

A koncert a Felhangolva! program keretében, a MOL-Új Európa Alapítvány támogatásával valósulhat meg. További részletek és programok: https://felhangolva.hu/

---