Korunk egyik legünnepeltebb zongoraművésze, az orosz származású Elisabeth Leonskaja világhírű 20. századi zenészek nyomdokában jár: példaképei között szerepel David Ojsztrah, Emil Gilels és Szvjatoszlav Richter, akik közül az utóbbi közeli barátja és hosszú időn át mentora is volt. Hozzájuk hasonlóan Leonskaja megingathatatlanul a zenei lényeg kutatására koncentrál, ami a közösségi média világában már-már legendásan visszahúzódóvá teszi, ugyanakkor rendkívül karakteres színpadi jelenlétet és előadói névjegyet eredményez. Leonskaja repertoárjának középpontjában a romantikus zeneszerzők életműve áll, és a BMC Koncerttermébe is ebből a stíluskörből választott alkotásokkal érkezik április 20-án, érzékeny interpretációkban mutatja be Johannes Brahms három zongoraszonátájának lírai univerzumát.

„Egy vízesés felé robajló folyam, tülekedve rohanó habjai felett békés szivárvánnyal, partjain pillangók repkednek, miközben fülemülék éneke száll”: Schumann képies beszámolóját többek között Brahms első két zongoraszonátája ihlette. Schumann 1853-ban, otthonában találkozott az akkor még teljesen ismeretlen Brahmssal, akit elragadtatott hangvételű cikkben (egyik utolsó írásában) köszöntött. Az op. 1-es és 2-es szonáta felépítése hasonló, és mindkettő lassú tétele egy régi népi dallamon alapul. A második darabot Brahms Clara Schumann-nak ajánlotta, ez volt az őket élethosszig egymáshoz fűző kapcsolat első nyilvános tanújele. A harmadik, op. 5-ös szonáta is nagyvonalú kezdő gesztussal söpör végig a billentyűkön, de aztán más irányt vesz. Ez már nem az ismeretlenség homályában készült, hanem amikor az éppen 20 éves Brahms Schumann cikkének hatására egy szempillantás alatt a reflektorfényben találta magát. A zenei ötletek a finálé elé beillesztett extra tételben csordulnak igazán túl; ez Brahms legnagyobb szabású szólózongoraműve és egyben utolsó zongoraszonátája.