Seleljo Erzsébet azon kevesek közé tartozik, akik a szaxofonra nem elsősorban jazz-, hanem klasszikus zenei hangszerként tekintenek. Számos együttműködésben tesz tanúságot a kortárs zene iránti elkötelezettségéről és hangszere sokoldalúságáról: Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel például több mint egy évtizede alapították meg szokatlan hangszer-összeállítású duójukat. A Duo SeRa március 10-én este a BMC Koncerttermében lép fel, műsorán kortárs művekkel és Kodály-átiratokkal.

Mit jelent számodra a hangszered?

A szaxofon az én kivetülésem, az én hangom. Eszközként gondoltam rá egészen addig, amíg a londoni főiskolán a tanárom, Kyle Horch azt nem mondta, hogy jól tartom a hangszert és alkalmazkodom hozzá, de túl mechanikusan kezelem. Ennek hatására kezdtem el átértelmezni a szaxofonnal való viszonyomat, és azóta úgy gondolok rá, mint ami valósággal az én folytatásom. Énekelni nem tudok, számomra a szaxofon tölti be ezt a szerepkört.

Hogyan lettél szaxofonos, és azután klasszikus szaxofonos?

Sokáig zongorázni tanultam, de ez sohasem foglalkoztatott annyira, hogy hivatásnak választottam volna. Az általános iskola vége felé, édesapám javaslatára kezdtem el szaxofonozni, aki akkor éppen szaxofonkvartettet szeretett volna alapítani, és negyedik tagot keresett hozzá. A gimnáziumi tanulmányok mellett aztán egyre inkább magához vonzott a hangszer. Az egyéniségemnek fontos vonása, hogy általában a fő csapással homlokegyenest ellentétes irányba szeretek haladni – így történt a szaxofonnal is. Az 1990-es években, 2000-es évek elején nemhogy egyetemi, de még középiskolai szinten sem létezett klasszikus szaxofonos képzés Magyarországon, egyértelmű volt, hogy aki szaxofont vesz a kezébe, az jazz-zenész lesz. Egyszer azonban meghallgattam egy külföldön élő magyar származású lány klasszikus műsorát, és úgy döntöttem, én is ilyesmit szeretnék csinálni, így a londoni Royal College of Music klasszikus szaxofon szakán tanultam tovább. Itt el kellett végeznem egy kötelező jazzmodult is – improvizálni tanultam és transzkripciókat készítettem, amelyeket felettébb hasznos készségeknek tartok, illetve jazztörténetet hallgattam –, és bár mindmáig nagyon szeretek jazzt hallgatni, zenészként nem ez az én utam.

Melyik műfaj, stílus, korszak jelenti számodra a legotthonosabb zenei közeget?

Az a legjobb, ha egyensúlyt tudok tartani a különféle zenék között. A szaxofon nagyon fiatal hangszernek számít, így túlsúlyban vannak a 20. századi és kortárs szaxofondarabok. Ha azonban hosszú ideig csak kortárs zenét játszom, egyre nagyobb igényem támad arra, hogy romantikus művekkel vagy Bachhal áthangolhassam az agyamat. A 20-21. század zenéje ugyanis egészen másfajta gyakorlást és koncentrációt kíván meg, mint bármelyik megelőző korszaké. Számos kortárs darab puszta megtanulásához, tehát a kottajelek alapszintű elsajátításához hetek, sőt hónapok szükségesek, annyira precízen leír mindent a szerző. Korábbi műveknél inkább az a jellemző, hogy legfeljebb egy hét alatt megtanuljuk a leírt hangokat és előadói utasításokat, utána viszont hetekig formálgatjuk, magunkévá tesszük, próbáljuk egyre részletesebben megfejteni a kottában rögzített kódot.

Mi mindenre alkalmas a szaxofon?

Nagy kár, hogy nem találták fel korábban, mert igazi univerzális hangszer, amely rengeteg területen megállja a helyét, nemcsak a klasszikus zenében és a jazzben, hanem például DJ-k mellett is. Ravel vagy Bartók műveiben a szaxofon még inkább egy egzotikus szín a palettán, amely néhány szóló erejéig kapott szerepet. A kortárs ensemble darabokban azt szeretem legjobban, hogy a zeneszerzők már a többi hangszerrel egyenrangú partnerként használják. A szaxofon feltalálása előtt írt darabokat pedig átirat formájában játszhatjuk. Azt szoktam mondani, hogy a hangszerem olyan, mint egy kaméleon, rengeteg műfajhoz és stílushoz képes alkalmazkodni.

Mennyire épült be feltalálása óta a szaxofon a klasszikus zeneszerzésbe?

Hányattatott sorsa volt, és sokan próbálták akadályozni az útját, részben ennek az eredménye, hogy máig több prekoncepció fűződik a hangszerhez. Az utóbbi 70 évben vett nagy lendületet a szaxofon emancipációja, és mi, zenészek azóta is a köré épült falak letörésén dolgozunk. Úgy tapasztaltam, hogy a mai zeneszerzők nagyon szeretik, egyrészt mert sokféle ötletet meg lehet vele valósítani, másrészt mert a szaxofonosok általában nyitottak az újdonságokra. Mivel a hangszer nem rendelkezik nagy múlttal vagy hagyománnyal, a repertoáralakítás közös munka és érdek. 

Hogyan kezdtél kortárs zenével foglalkozni?

Zongoratanulmányaim meghatározott keretek között, kitaposott mederben folytak: Bachot, Haydnt, Beethovent, Schubertet játszottam. Hangfelvételeken sem igen hallottam igazán modern műveket. Szaxofonnal a kezemben azonban hamar találkoztam a kortárs zenével, és főiskolásként nagyon megfogott a darabok születésének folyamata, amelynek az én munkám is szerves részét képezhette. Már a BA diplomakoncertemen műsorra tűztem egy zeneszerző évfolyamtársam darabját, és azóta is nagyon élvezem, ha részese lehetek egy új mű keletkezésének.

Hogyan alakult meg a Duo SeRa?

Násztyával a Zeneakadémia doktori iskolájában találkoztunk 2011-ben, ahol az egyik tematikus koncertre az éjszakához kapcsolódó művekkel lehetett jelentkezni.  Azzal kerestem meg Násztyát, hogy lenne-e kedve eljátszani velem Gustav Bumcke Notturno című darabját, és ő igent mondott. Ennek az 1940-es években született műnek azóta szimbolikus jelentése lett számunkra, hiszen nemcsak a mi duónk kiindulópontja, hanem mint kiderült, ez az első szaxofonra és hárfára született kompozíció a zenetörténetben. Az a bizonyos koncert pedig meghatározó élmény volt számunkra: már a próbafolyamat is inspirálónak bizonyult, és egymásra találtunk abban, hogy mindkettőnket zavarták a hangszereinkhez fűződő prekoncepciók, a sztenderd repertoárt pedig szűkösnek éreztük. Sok munkát fektettünk a duóba, és amellett, hogy ez egy izgalmas kamaraformáció, az együttműködés elmélyült emberi kapcsolattá is vált számunkra. 

Mik ennek a hangszer-összeállításnak a legnagyobb kihívásai?

Hamar felismertük, hogy a szaxofonra és hárfára készült repertoár meglehetősen szűk. Ezt egyrészt átiratok készítésével orvosoljuk, másrészt kortárs szerzőkkel dolgozunk a duónknak készülő új műveken. Az elmúlt 11 évben régizenei, romantikus, 20. századi repertoárból készült átiratokat játszottunk, és nagyjából 30 új művet mutathattunk be. Kihívás az is, hogy mindkét hangszerhez előítéletek kapcsolódnak: a hárfa halk, finomkodó hangszerként él a köztudatban, míg a szaxofonhoz férfiak jazzszólóit szokás kötni. Önmagunk fejlesztését abban látjuk, ha felülemelkedünk ezeken az előítéleteken, és keressük azokat a lehetőségeket, amik által meg tudjuk mutatni, mire képes ez a hangszerpárosítás – azzal a reménnyel, hogy ez inspirálóan hat majd a zeneszerzőkre. A szerzőkkel folytatott munkának része a közös kísérletezés. Előfordult, hogy új effektust fedeztünk fel, vagy egy mű olyan technikai, művészi megoldásra sarkallt minket, amely előtte lehetetlennek tűnt számunkra.

Milyen műsorral készültök a március 10-i koncertre?

2014-ben indult el a Találkozás című sorozatunk a FUGA-ban azzal az elképzeléssel, hogy minden évben bemutatjuk 4-5 magyar szerző művét, amelyek a duónknak íródtak, Dowland-dalokkal párosítva. Voltak olyan évek, amikor egy-egy ilyen programot vidéki koncerthelyszínekre is elvittünk, és olyan is, hogy nem tudtuk megszervezni a koncertet különböző okok miatt, például közbeszólt a pandémia. Amikor újra elkezdtük tervezni a koncertet, a FUGA mint koncerthelyszín sorsa épp bizonytalan volt, ezért új helyet kerestünk. Nagyon örülünk, hogy a BMC-ben tarthatjuk meg ezt az alkalmat! Az idei műsorban egymástól jelentősen eltérő zenei gondolkodású szerzők – Sáry László, Szemző Tibor, Hamary András, Maros Miklós és Yehuda Yannay – művei találkoznak, és ezek mellett elhangzik Kodály Zoltán Hét zongoradarab ciklusának hat tétele, melyeket Dargay Marcell hangszerelt meg számunkra. A műsor egyik különlegessége, hogy improvizálni is fogunk. Szemző Tibor Izmaili Tekercsek – Egyenlő és Különböző Metszetek című művében kétféle időértelmezésre teszünk kísérletet. Az is nagyon izgalmas, hogy a metszetek vetítéssel együtt hangzanak el, amelynek vizuális anyagát a szerző 8 mm-es filmre forgatta a Duna-deltában 2019 tavaszán. 

Hogyan viszonyul hozzátok a közönség?

Változóan, amit valószínűleg a furcsa hangszerpárosítás vagy a prekoncepciók és a megszólaló repertoár közötti feszültség okoz. Egészen különböző visszajelzéseket kapunk: van, aki csalódottan konstatálja, hogy nem azt hallja, amire számított, van, aki kételkedve vagy teljesen tiszta lappal érkezik, és pozitív élményekkel távozik a koncertünkről. Szerintem ez nem baj. A mi dolgunk az, hogy a legjobb tudásunk szerint csináljuk azt, amiben hiszünk.

Mit gondolsz, igényel-e előzetes tudást a kortárs zene befogadása, vagy csak nyitottság kell hozzá?

A zene gyorsabban változik, mint ahogyan azt a közönség le tudná követni, ezért igenis jó, ha vannak mankók. Ez lehet két mondat a mű előtt a szerzőtől, előadótól vagy moderátortól, és lehet írott programismertető is. Nem szabad elvárnunk, hogy a közönség első hallásra megértse és megszeresse azt, amivel mi hónapokon át a legapróbb részletekbe menően foglalkozunk. Az is probléma, hogy a mai rohanó világban az emberek nem tudják egyszerűen csak leállítani a gondolataikat, és hagyni, hogy hasson rájuk a zene, ezért úgy gondolom, hogy előadóként abban is segítenünk kell, hogy lelassuljanak és bekapcsolódjanak a koncert történéseibe.

Mi az, amit csakis a kortárs zenéből kaphatunk meg, semmilyen más műfajból nem?

A kortárs zenében én elsősorban a korral való haladást látom. Amikor a fiatal tanítványaim azt mondják, nem értik a kortárs zenét és nem akarnak azzal foglalkozni, megkérdezem őket, milyen filmeket néznek, vagy milyen régi a mobiltelefonjuk. Mindig kiderül, hogy csak az elmúlt néhány év filmjeit látták, és a legújabb készülék lapul a zsebükben. Miért pont a zene az, amiben nem akarunk haladni a korral? Persze említettem az imént, hogy a zene gyorsabban változik, mint ahogyan be tudnánk fogadni, de alapvetően csak egy rossz berögződésnek tartom, hogy miközben a technológia és az összes művészeti ág halad előre, klasszikus zenéből sokan csak a 100-400 éve írt művekre kíváncsiak, amiket már egyébként is ezerszer hallottak. A zene a szerző reflexiója a világ történéseire. A múlt szerzői az őket körülvevő világra reagáltak zeneművek formájában, a ma élő szerzők pedig a jelenünk történéseire. Természetesnek kellene lennie, hogy a múlt ismerete mellett a kortárs művészek rezdüléseire is kíváncsiak vagyunk.

Milyen érzés ősbemutatókat játszani?

Olyan, mint amikor felfedezőútra indulunk az erdőben. Megtanuljuk a hangokat, megpróbáljuk értelmezni, életre kelteni őket. A hatalmas előny pedig az, hogy ha valamivel elakadunk, magától a szerzőtől kérhetünk útmutatást. Érdekes a zeneszerzők sokfélesége: néhányan hangról hangra megmondják, hogyan képzelték el a zenét, mások leírják és útjára engedik a darabot, kíváncsian várva, mi fog belőle születni. Ráadásul ahány zeneszerző, annyiféle nyelvezet. Hogy nekünk készült-e a darab, az az előadás pillanatában teljesen mindegy, de ha később bizonyos művek talán a mi előadásunk hatására is a repertoár részévé válnak, az hatalmas öröm. 

Ösztönösen vagy tudatosan zenélsz inkább?

Darabja válogatja. Régebben azt hittem, az a jó, ha az előadó teljesen elveszik a zenében, és ösztönösen játszik, és én is ezt kerestem. Találkoztam azonban olyan darabokkal, amelyeket akárhányszor ismételhetek, nem engednek meg ilyen állapotot. Ezek a művek nagy fegyelmet és figyelmet igényelnek, amit egyszerűen nem lehet kiengedni egy pillanatra sem, mert akkor minden borulhat. Úgy gondolom viszont, hogy az ilyen mértékű koncentráció is energiaként nyilvánul meg a színpadon, és hatással lesz a közönségre.

Mit jelent számodra a zenélés?

A zene maga az életem, minden napomat, sőt intenzívebb időszakokban az éjszakáimat is kitölti. A mű születése olyan folyamat, amelyben a zeneszerző a feltaláló, az előadó pedig a kivitelező – akár ezermesterként, akár specialistaként –, és együtt hozzák létre a megszólaló zenét úgy, hogy az a közönség számára érthető legyen. Ha nincs közönség, akkor a mű elvész az éterben. Ahhoz tehát, hogy a hangok hassanak a közönségre, befogadható élménnyé kell tennem a kottát, és a technikai felkészültségem, a hangszerkezelésem mind-mind azt szolgálja, hogy a darabot hitelesen tudjam közvetíteni.

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Raffay Zsófia
Fotók a megjelenítés sorrendjében: Várady Nikolett, Hrotkó Bálint / Peter Eötvös Foundation, Raffay Zsófia

---

Kapcsolódó program:

Duo SeRa: Találkozások
2023.03.10. 19:00
BMC Koncertterem

Közreműködik:
Razvaljajeva Anasztázia – hárfa
Seleljo Erzsébet – szaxofon

Műsor:
Kodály Zoltán – Dargay Marcell: Tételek a Hét zongoradarabból, op. 11
Maros Miklós: Dialoghe (2022)
Sáry László: Mese 14 versben (2023)
Hamary András: Apró világ (2022-23)
Yehuda Yannay: Three Pieces for Saxophone and Harp (2022)
Szemző Tibor: Két szösszenet (az Öt szösszenet ciklusból) – Izmaili Tekercsek (2022–23)

Jegyek 3000 forintos áron kaphatók a helyszínen, a bmc.jegy.hu oldalon, valamint az InterTicket országos Jegypont hálózatában.

---