Augusztusban a Coltrane Legacy tagjaként és saját kvartettjével is az Opus színpadára lép Oláh Krisztián, aki 2018-ban első magyar jazz-zongoristaként jutott a Thelonious Monk Institute nemzetközi versenyének washingtoni döntőjébe. Amerikai tapasztalatai és zeneszerzés-tanulmányai azóta új irányba terelték zenei világát: fő célja, hogy a klasszikus zenei elemeket és kompozíciós technikákat, illetve a kortárs jazz improvizatív sodrását és absztrakt ritmikáját minél szervesebb módon kapcsolja össze. Sikerről, komponálásról és ihletről is beszélgettünk.

Megkönnyítette vagy megnehezítette a dolgodat, hogy híres zenész családjába születtél?

Mindkettőt megtapasztaltam. Gyerekkoromban természetes volt számomra a zenei közeg, valójában nem is kellett mit megkönnyíteni. Ahogy zenészként kiléptem a piacra, következett pár év, amikor úgy éreztem, egyfajta plusz reflektorfény irányul rám, és többletelvárást támasztanak velem szemben, ami inkább kontraproduktív volt. Nagyon kerestem, hogy mi lehetne az az egyedi irány, amit zeneileg önazonosnak érzek, és amiről mások is megismerhetnek. Mióta ezt sikerült megtalálnom, megint csak segíti a munkámat az, amit otthon kaptam: egyszerre tudok belőle táplálkozni és közben látni, hogy merre szeretnék továbbmenni.

Kívülről nézve nagyon sikeres művész vagy: rengeteg koncerten játszol, és összeszámolni is nehéz, hány díjat nyertél. Mit jelent neked személyesen a siker?

Sokat gondolkodom ezen a kérdésen. A 2019-es év vízválasztót jelentett számomra. Visszatekintve az ez előtt elnyert díjakat nem igazán tudtam sikerként megélni, mert úgy éreztem, hogy sokkal inkább a tehetségemért kaptam őket, semmint a befektetett munkáért. Utána viszont nagyon tudatos építkezésbe kezdtem, önismeret, karrier és szakma terén egyaránt. Azóta tudom szakmai visszajelzésként értékelni a külső elismeréseket. A tevékenységem motorja azonban semmiképpen nem ezek megszerzése, hanem az, hogy zenét akarok írni és játszani, újabb és újabb kérdéseket megválaszolni az éppen aktuális megoldókészletemre alapozva.

Mi a célod a komponálással és a zenéléssel?

A zenével ápolt személyes kapcsolatom valószínűleg a legintimebb dolog az életemben. A zenével való foglalkozás ugyanakkor terápiás és önismereti vetülettel is bír számomra. A belső utazáson szerzett tapasztalataimat szeretném úgy megosztani másokkal, hogy ne váljon öncélúvá, hanem minél többen ki tudjanak belőle venni olyasmit, ami nekik hasznos. Hiszek abban, hogy zenére mindenkinek szüksége van, ezen belül pedig olyan zenére is, amely nem feledtet vagy tombolásra való, hanem elgondolkodtat, és segít befelé figyelni. Tágabb értelemben az a célom, hogy a bekapcsoló jellegű zenét minél többekhez eljuttassam, mert minél többen hallgatnak ilyesmit, annál jobb hely lesz a világ.

Oláh Krisztián, fotó: Anett Robertson

Most diplomáztál a Zeneakadémia alkalmazott zeneszerzés szakirányán. Miért tartottad fontosnak, hogy elvégezd éppen ezt a képzést?

2020 elején elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, most még vissza tudok ülni az iskolapadba, hogy elkezdjek valami újat tanulni. Úgy gondoltam, ezen az alapszakon kiderülhet, hogy melyik zeneszerzési irányhoz van a legtöbb affinitásom, mert klasszikus és alkalmazott tárgyakat egyaránt tanulunk. Az egyetemen teljesen új környezetbe kerültem, és eleinte azt éreztem, hogy egész mással foglalkozom az iskola falain belül, mint azokon kívül, de a képzés három éve alatt ez a kettő szép lassan egyre közelebb került egymáshoz. Kikristályosodott, hogy a megírt zenében találom meg magam igazán, így a klasszikus kortárs zeneszerzés és az, amit jazz terén csinálok, bennem már alig szétválasztható.

Van meghatározott kompozíciós módszered?

Projektenként változik, hogy milyen módszerrel dolgozom; ami mindegyikre igaz, hogy egyre strukturáltabban tudok gondolkodni. Amikor új lemezanyagot tervezek, például most a Quartettel, fontos, hogy legyen vízióm a teljes nagy egységről, de miután ez megszületik, elemenként kezdek el haladni. Az utóbbi időben az az alapvető módszerem, hogy megpróbálok két-három ötletet kiválasztani, és azokkal dolgozni. Korábban rengeteg dolog történt egyszerre a darabjaimban, a zeném is olyan sűrű és impulzív volt, mint az életem. Most, hogy nyugodtabb időszakba érkeztem, inkább elvenni szeretnék, mint még többet és többet hozzátenni, de a készülő lemezanyagról majd csak a kettősvonal behúzása után tudok biztosat mondani.

Mondasz pár példát, hogy milyen kompozíciós problémákkal foglalkozol legintenzívebben?

A modern jazz, a kortárs klasszikus zene és az improvizatív zene közös metszetét és határait kutatom, az előadásra vonatkozóan pedig azt, hogy a megírt darabokban mennyi szabadságot hagyjak a zenészeknek, magunknak. Nagyon foglalkoztat, hogy minél jobban strukturáljam a darabokat, és akár egy egész koncert ívét is meg tudjam rajzolni, ugyanakkor ezen belül megtaláljam azokat a pontokat, ahol szabadjára engedhetjük magunkat. Érzékeny zenészek esetében a szabad improvizációk működőképessége és minősége leginkább azon múlik, hogy az előtte és utána álló részeket mennyire jól sikerült megkomponálni, mennyire inspiráló az anyag, és mennyire indokolt a hangszeres szóló helye és jelenléte.

Hogyan jellemeznéd az augusztusban fellépő Coltrane Legacy, illetve a Quartet zenéjét?

A Coltrane Legacyvel a coltrane-i hagyományokon elindulva experimentális, olykor spirituális szabad zenét játszunk, mai kontextusba helyezve. Ezt a kortárs elektronikus zenei produkciókhoz tudnám hasonlítani abból a szempontból, hogy adott helyen és időben vagy behúzza az embert, és akkor hatalmas energiák szabadulnak fel, vagy pedig nem, és akkor egyáltalán nem működik. Itt a felkészülés is a kölcsönös egymásra hangolódásról szól, nem feltétlenül a hangok és akkordok a legfontosabbak, hanem a kapcsolódás. A Quartettel kompozíciós kortárs jazzt játszunk. A mainstream jazz-zenekarokkal és a Coltrane Legacyvel ellentétben itt nem az improvizációk, hanem a kompozíciós struktúrák milyensége alakítja legnagyobb mértékben a koncert ívét. Bár a megírt darabok sok eleme a klasszikus zenéből származik, a ritmusszekció jelenléte, a dob és bőgő használata, illetve az improvizáció a jazzből táplálkozik.

Oláh Krisztián Quartet, fotó: Rohonczi Anita

Hogyan viszonyul egymáshoz ösztönösség és tudatosság a te munkádban? Mennyire fontos az ihlet?

Egészen az említett vízválasztó évig képzett, írástudó, ámde ösztönös zenésznek számítom magam. A zeneiségemet ugyanakkor ma is meghatározza az, hogy a lehető legkevésbé akadémikus módon tanultam meg jazzt játszani. Édesapámmal inkább beszélgettünk és zenét hallgattunk, nagyon kevés alkalom szólt konkrétan a zongoratanulásról. Éppen ezért a jazzkarrierem első pár éve az abszolút ösztönös mainstream – most már talán retrónak nevezhető – jazz hallgatásával, kutatásával és művelésével telt. Színpadi rutint szereztem, és megtaláltam az útját annak, hogy az improvizációt természetesen tudjam kezelni. Egy idő után azonban elfogytak az ötleteim, és nem éreztem napjainkra rezonáló zenének azt, amit műveltem. Elkezdtem új utakat keresni, és több tudatosságot belevinni a zenélésbe. Azóta is megmaradtak olyan projektek, amelyekben ki tudom élni az ösztönös oldalamat, de rengeteg új csatorna kiépült bennem, amin ez át tud folyni.

Az ihlet régen hasonló bináris módon működött, ahogyan egyébként a kompozíciós technikám is. Egy csatorna létezett, azon jött ihlet vagy nem, jó volt az ötlet vagy nem. Mára megtanultam több csatornát felépíteni, és napról napra gondozni őket. Mindennap csinálok valamit, amitől frissek maradnak: ha nem komponálok, akkor zenét hallgatok vagy olvasok. Ez teszi lehetővé, hogy az ihlet többféle formája elérhető legyen számomra. Előfordul, hogy nem ihletett állapotban kell elkezdenem egy anyagot, hogy határidőre készen legyen, ilyenkor elfogadom, hogy a fő részeket nem most fogom kitalálni, de sok mást addig is elő tudok készíteni.

Mik a fő inspirációs forrásaid?

Az utóbbi években sokat sportolok, főleg biciklizem, és a hosszú túrák alatt szoktam olyan állapotba kerülni, hogy könnyen tudjak dolgozni. Egyrészt a környezetem vizuálisan stimulál, másrészt a fizikai leterheltség flow-élménye és az azt követő nyugodtság is segít. Sokat olvasok, de ezt csak néhány esetben kapcsolom össze közvetlen módon a zenével, például a Quartet második lemezén szerepel egy darab, amelyet egy Vörösmarty-vers ihletett. De bizonyára minden, amit befogadok, valamilyen formában továbbmegy és lecsapódik bennem, a magas művészet éppúgy, mint a manapság kikerülhetetlen trash. Fontosnak tartom, hogy fogyasszak olyan kultúrát, amit előírok magamnak, illetve olyat is, ami nem tetszik. Napjaink egyik legnagyobb veszélye, hogy állandóan olyan dolgokkal találkozunk, amelyek passzolnak a fogyasztói kosarunkba, így a kritikai érzékünk nem fejlődik kellőképpen. 

Milyen zenéket hallgatsz?

A zenehallgatást kétfelé tudnám választani: kikapcsolódásként és figyelmesen is szoktam zenét hallgatni. Ha pontos arányokat kellene mondanom, körülbelül 80%-ban klasszikus zenét hallgatok, 15%-ban jazzt és 5%-ban egyéb műfajokat. A kortárs modern instrumentális jazz területén igyekszem követni az új megjelenéseket, hogy tudjak róluk indokolt kritikát megfogalmazni. Az sem árt, ha képben vagyok a fejleményekkel, nehogy azt higgyem, hogy feltaláltam valamit, miközben arra évekkel ezelőtt már mások rájöttek. Fontos ismerni a régi nagyok munkásságát, de arról is tudnunk kell, ami ma történik, mainstreamben és azon túl. 

Oláh Krisztián, fotó: Hegyi Júlia Lily

Szerinted mennyire átjárható ma a klasszikus zene és a jazz? 

Zeneileg abszolút van közös halmazuk, de az átjárhatóság nehéz kérdés. A BMC-ben és néhány hasonló helyen természetesen megvalósul az átjárás, ha viszont kilépünk ebből a buborékból, akkor arra is bőven akad példa, hogy egyik oldalról sincs meg a kellő nyitottság egymás iránt. A Zeneakadémián nagyon lassú, de pozitív irányú változást látok. Két éve ott oktathatok, és ezalatt több projekttel találkoztam, amelyben klasszikus kamarazenészek és jazzmuzsikusok dolgoztak együtt – érdemes lenne minél több ilyet tető alá hozni, mert úgy látom, mindenki sokat tanul belőlük. Sajnos azonban nemcsak a nyitottságon múlik, hanem a zeneipar működése is gátolja a műfajok közötti átjárást. Tapasztalatom szerint a klasszikus zenészek közül azok a legnyitottabbak a jazz iránt, akik improvizálnak, és egyszerre játsszák régi korok műveit, illetve vállalkoznak új darabok bemutatására. Jazzben pedig azok, akik úgynevezett allround művészek: be tudnak ülni akár klasszikus kamaraegyüttesekbe, big bandekbe és mainstream kvartettekbe egyaránt. A zeneipar azonban nem támogatja ezt a hozzáállást: a menedzserek a művészek egyetlen, szerintük eladható oldalát igyekeznek kidomborítani. Jó esetben ez a legerősebb oldalukkal esik egybe, de ha az nem illik a menedzsment elképzeléseibe vagy a kiadó profiljába, akkor sajnos valamelyik gyengébbet. Akit Liszt- és Schumann-zongoristaként könyvelnek el, és ebben a minőségében kötnek le vele évi 100 koncertet, annak nem lesz lehetősége nyitni más területek felé. Ugyanez a jazzre is vonatkozik, ha például valaki befut egy önazonos újítással, a kiadók ezt sokszor tovább hajtják, mint a művész saját belátása szerint tenné.

A klasszikus zenéről és a jazzről egyaránt tartja magát az az elképzelés, hogy a hallgatásuk edukált hallgatót, kihegyezett figyelmet feltételez. A te zenédre ez mennyire igaz?

A zenének ideális esetben több rétege van. A kompozíciók struktúrájának, a felhasznált zenei ötleteknek és azok kombinációinak felfedezése zenében valamennyire jártas hallgatót igényel. A daraboknak egyúttal azonban adhatunk olyan érzelmi töltést vagy történetmesélő dimenziót, amelyre úgy is rá lehet kapcsolódni, ha egyáltalán nem értünk a zenéhez. Az első lemezünkön szerintem az utóbbi, a másodikon az előbbi rétegre került a hangsúly, a harmadik pedig valahol a kettő között egyensúlyoz. A célom az, hogy a zenémben mindkét réteg jelen legyen, és így a lehető legszélesebb közönséget képes legyen megragadni. A legnagyobb műveknek pontosan ez az egyik erőssége: zeneértőként egy emberöltő is kevés lenne, hogy egy Beethoven-szimfónia minden finomságát, rejtett összefüggését felfedezzük, mégis bárkit képes megszólítani, aki nyitottan viszonyul hozzá.

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Hegyi Júlia Lily

---

Kapcsolódó programok:

Coltrane Legacy
2023. augusztus 23. szerda 20:00

Közreműködik:
Soso Lakatos Sándor – altszaxofon
Molnár Sándor – tenorszaxofon
ifj. Oláh Kálmán – szaxofon
Oláh Krisztián – zongora
Orbán György – nagybőgő
Lakatos Pecek András – dob

Oláh Krisztián Quartet
2023. augusztus 31. csütörtök 20:00

Közreműködik:
ifj. Oláh Kálmán – szaxofonok
Orbán György – nagybőgő
Serei Dániel – dob
Oláh Krisztián – zongora

A koncertek a Felhangolva! program keretében, a MOL-Új Európa Alapítvány támogatásával valósulhatnak meg. További részletek és programok: https://felhangolva.hu/

 

---