Kézdy Lucát több mint két évtizede foglalkoztatja a zenei kísérletezés, a játék különböző hangzásokkal, hangszínekkel és effektekkel, ami nemcsak a hangzáskép és a kompozíciós gondolkodás határait, hanem a hegedű hagyományos funkcióit is kitágítja. A zene mellett festészettel is intenzíven foglalkozik. November 17-én az Opus Jazz Clubban mutatja be második szólólemezét Unseen Landscapes címmel, azonos című önálló kiállítása pedig november 9-én nyílik meg az Ady25 Galériában. Ösztönös és tudatos zenélésről, festésről és a lezárás jelentőségéről is beszélgettünk. 

Mi volt az első élmény, ami rábírt, hogy zenét írj?

Gyerekként hegedülni tanultam legelőször. A klasszikus zenei oktatásban nem volt jelen az improvizáció, viszont amikor átkerültem B tagozatra, akkor elkezdtem zongorázni is, és az első improvizálós, játékos élményeim a zongorához kötődnek. Anyám zongoratanárnő volt, így otthon mindig volt zongoránk, és elképzelhető, hogy sokkal korábban is próbálgattam, csak nem emlékszem. Azután zongorából is B tagozatos lettem, így egyre több időt és energiát vitt el a zene, olyannyira, hogy tizenkét évesen azt éreztem, túl megterhelő ez az életmód. A zongorát hivatalosan abbahagytam, de sokat játszottam a magam kedvére ezután is. A kezembe kerültek kezdő jazzes kották, amik rettentően érdekeltek, emellett improvizáltam, és írtam a saját kis darabjaimat, történeteimet a zongorán. A hegedű sokkal kevésbé hívja elő az improvizációt a játékosból, mint a zongora. Annyira oda kell figyelni a tartásra, az intonációra, arra, hogy szép hangok jöjjenek ki a hangszerből, hogy alapvetően nem késztet a rögtönzésre. A zongorán viszont bizonyos szintig készen kapjuk a hangokat, ráadásul két kézzel akár több szólamot meg lehet rajta szólaltatni, ami már a kezdetektől teljesebb és harmonikusabb zenei élményt nyújt. A lányaimon is látom, hogy óriási a különbség a két hangszer között, különösen a kezdetekben: egyikük hegedülni, a másikuk zongorázni tanul, és az utóbbin való gyakorlás már egészen korai stádiumban sokkal élvezetesebb. 

A festés előbb jött vagy később, mint a zene?

Egyidőben. Gyerekként, ahogy a legtöbb gyerek, sokat rajzoltam, és családi barátunk volt Hefter László üvegművész, aki nagyon biztatott, hogy foglalkozzak a képzőművészettel. Egy darabig jártam a szakkörébe, és egy bárdudvarnoki nyári tábor is revelatív élményeket adott. Bizonyos szinten egészen fiatal felnőtt koromig része volt az életemnek a képi alkotás, aztán a zene mindent megelőzött, és nem maradt másra szabad energiám és hely a fejemben.

Miután megszülettek a gyerekeim, elkezdtem futni, főleg a természetben, és telefonos fotókat készítettem. Kint voltam télen-nyáron – bármilyen is volt az időjárás –, hajnalban vagy akár éjjel, szóval sok szép és különleges pillanatot láttam, amit érdemesnek tartottam így vagy úgy megörökíteni.

Aztán jött a covid, és egy karácsonyi ajándék – Zozi lányom szuper ecsetei, festékei és vásznai – inspirált a kipróbálásra, és azóta festek. Ennek már három éve. A téma most is hasonló, mint a fotóknál, csak ezek a tájak absztrakt tájak, belső képek, üres és mégis tartalmas terek, érzetek. 

Fotó: Baltay Levente

Miben hasonlít, miben különbözik a zenei alkotás-előadás és a festés?

Más maga az alkotási folyamat, és természetesen más a végeredmény is. Amikor közönség előtt játszom, akkor minden egyes pillanatban ki kell préselnem magamból a maximumot, nagyon erősen benne kell lennem a jelen pillanatban, és koncentrálnom az itt és mostra. Ez a fajta egy- és jelenidejű alkotás hatalmas energiákat használ el. Festés közben nem figyel senki, nem kell elvárásoknak megfelelnem, így az idő kitágul, kiszélesedik, és nem sűrűsödnek össze úgy a pillanatok, mint zenéléskor. Míg a zenében minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen, és az egész folyamat során hallható marad, honnan indultunk és hová tartunk, a festmények történetét, belső alakulását, az alakulás közbeni gondolatokat, a magammal és a képpel folytatott párbeszédet egyedül én ismerem. Újabb és újabb rétegek alakulnak ki, amelyek közül valamennyi egy adott pillanat lenyomatát őrzi, de mindig csak a legfelső válik láthatóvá a befogadó számára. 

A festés során is improvizálok, egy halvány terv, formai, hangulati, színbeli ötlet alapján indulok el, és addig alakítom, alakíthatom a képet, amíg úgy érzem, hogy reagálnom kell rá. Míg egy zenei improvizáción utólag már nem tudok változtatni, a festmények bármeddig alakíthatóak. 

A zenei eszközök és a zenélés megfoghatatlan absztraktságához képest a festés bizonyos értelemben megnyugtatóan kézzelfogható dolog. Játék az anyaggal, amelynek az eredménye aztán ugyanolyan transzcendens információkat is tartalmazhat, mint a zene. 

Mikor tekinthető késznek egy alkotás?

A befejezés a zenében és a festészetben is rendkívül nehéz, és talán a legfontosabb része az alkotásnak. Egy zenei improvizáció során ennek a pillanatnak a felismerésére és beteljesítésére nagyon kevés időnk van, a festés során nincs időkorlát.

Gyakran előfordul, hogy egy-egy képet félreteszek, és figyelem, hogy van-e még dolgom vele, vagy nincs – ilyenkor általában még van. Az is előfordul, hogy egy kép teljesen határozottan kivet magából – nem tudom ezt jobban megfogalmazni –, úgy érzem, hogy bármit csinálnék vele, már csak elrontanám. Ez ráadásul úgy is megtörténhet, hogy nem vagyok meggyőződve arról, „jó” lett-e a kép vagy sem. 

Olyan is van, hogy sokáig küzdök egy képpel, és sehogy sem találom a végső, nekem tetsző formáját, de egy idő után mégis be kell fejeznem a vele való foglalkozást, és lezárni, elfogadni a folyamatot.

Szerintem érdemes egy ponton meghozni ezt a döntést, mert különben akár egész életünkben festhetnénk ugyanazt a képet, játszhatnánk ugyanazt a dalt. Persze tekinthetünk úgy egy festő életművére, mintha ugyanannak a képnek a különböző alakváltozatait festené mindvégig, vagy egy zeneszerzőre úgy, mint aki ugyanazt a darabot írja meg sok változatban. De érdemes megőrizni a különböző állomásokat, hogy mikor hol tartottunk, ugyanúgy, ahogyan lemezeket is készítünk, amikor elérkezünk egy alkotási folyamat végére. Nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, amit az ember korábbi vagy későbbi életkorban létrehoz, csak más: az állandó változást fel kell vállalnunk, és meg kell békülnünk vele.

Fotó: Bugár Máté

Igényel-e a festményeid és a zenéd befogadása előzetes ismereteket, vagy inkább csak nyitottságot?

Úgy gondolom, semmilyen mű befogadásához és élvezetéhez nem követelmény, hogy előzetes ismeretekkel rendelkezzünk. Nem baj, ha birtokában vagyunk bizonyos információknak, mert lehet, hogy ezek által több rétegét érzékeljük majd, jobban el tudjuk helyezni történetileg, vagy tudjuk, hogy mi miért történik benne. Szerintem viszont nem ez a művészet lényege, hanem az az élmény, ahogyan a mű a maga primer valóságában hat ránk, és ezzel milyen érzéseket, gondolatokat, hangulatokat hív elő belőlünk, bennünk.

A képeim érzeteket, benyomásokat, hangulatokat örökítenek meg, nincsenek bennük figurális, konkrét, megfejtendő elemek. A zeném is hasonlóan absztrakt, mégis könnyen befogadható szerintem. A Kodály-módszer szerint tanultam, és szinte előbb tudtam szolmizálni, mint beszélni, mert anyám egész kiskoromtól szolmizálva énekelt nekem. A mai napig így hallom és értelmezem a zenét, ami szerintem nagyon fontos eleme a zeneszerzési módszeremnek. 

Amikor elkezdtem jazzel foglalkozni, meg kellett tanulnom kikapcsolni az állandó szolmizálást, hiszen a hangnemekben való gondolkodás kifejezetten akadály a hangnemek, skálák és harmóniák közötti folyamatos átjárásban. Emellett alapvetően és elsődlegesen inkább ösztönösnek és játékosnak nevezném a megközelítésemet, másodsorban tudatosnak. Nyilvánvalóan az ízlés, ami a zenei vagy képi szerzeményeimet formálja, az ösztönös játékmód feletti tudatos, intellektuális kontroll eredménye.

Hogyan viszonyul egymáshoz az improvizációban az ösztönösség és a tudatosság?

Olyan a kettő, mint a madár két szárnya. Egyik szárny sincs meg a másik nélkül, nagyjából egyenlő arányban kell dolgozniuk, a zenésznek folyamatosan egyensúlyoznia kell a kettő között. Az ösztönösség tudatos kontroll nélkül forma nélküli tartalom, amit talán leginkább valami megfogalmazás előtti kaotikus állapothoz tudnék hasonlítani, a tudatosság önmagában pedig tartalom nélküli, unalmas és üres. 

Fotó: Tóth András

Mit jelent számodra a zenélés?

A zene számomra mindig is elsősorban kommunikációt jelentett. Zenében tudok mindent a legtisztább formában elmondani, megfogalmazni. A közös zenélés olyan, mint egy jó beszélgetés: odafigyelünk egymásra, valóban meghallgatjuk a másikat, akkor is, ha más állásponton vagyunk, és éppen emiatt nyílik lehetőség arra, hogy kialakíthassunk egy újabb álláspontot, amely mindegyiket tartalmazza valamilyen formában. A szólófellépéseim önmagammal folytatott diskurzusok, saját magamra reagálok a zenei folyamat során. Ehhez persze ismernem kell a határaimat – talán ez egy nagyon fontos eleme az alkotásnak, ha nem a legfontosabb –, amelyek között szabadon mozogva lerajzolhatom az aktuális belső térképemet. 

A kommunikáció közvetítés is. A zenémmel közvetíteni próbálok valamit, ami sokszor előlem is rejtve van, de ehhez a teremtő erőhöz akkor vagyok a legközelebb, amikor éppen kitalálom, éppen lejátszom az akkor születő hangokat. Bizonyos értelemben az így improvizált, alkotott zene sokkal élőbb, mint amikor eljátszunk egy már megírt kompozíciót. 

Érdekes tapasztalat volt az Unseen Landscapes című lemez készítése: a Hunnia Records Stúdióban vettük fel augusztusban, kis létszámú, nagyon sok szeretetet és pozitív energiát adó, igazán inspiráló közönség előtt. Úgy terveztük, hogy az első részben a vázlatos ív mentén haladok, és ha ez jól sikerül, a koncert második felében szabadon improvizálok. Nagyon jól sikerült az első rész, boldog voltam utána, de rettenetesen sok energiám belement, és a koncert második felének kezdetén rájöttem, hogy nagyon elfáradtam, és úgy éreztem, nem jut eszembe semmi. Pár nappal később meghallgattam a felvételt, meglepő módon egyáltalán nem hallatszott, mennyire kerestem a gondolatokat, így végül dupla lemezként jelenik meg a teljes felvétel.

Mennyire meghatározó az ihlet?

Azt hiszem, az a jó, ha bármilyen állapotban képesek vagyunk alkotni, ha maga a foglalatosság, a cselekvés tud annyira élvezetes és érdekes lenni, hogy alkotásra késztesse az embert. A hagyományos értelemben vett ihlet is természetesen létező dolog. Valószínűleg azért is léptem alkotói pályára, mert nagyon intenzíven élem meg a mindennapi helyzeteket, azt sejtem, hogy nagyobb amplitúdó van bennem talán, mint másokban, nagyon mélyen megérint minden – jó és rossz egyaránt –, ha hagyom. A zenélés szelepként is működik, az élményeimet transzformálom benne, egyfajta túlélési, megküzdési mechanizmus, ami segít a benyomásaim, érzéseim feldolgozásában, kiadásában, elengedésében.

Amikor zenélsz, elképzeled, hogy a kész alkotás vajon hogyan fog hatni a közönségre?

Alapvetően nem. A kíváncsiságom irányít, arra figyelek, hogy mi az a terület, ami érdekel, hiszen ott van valami aktuális megoldandó feladat, megválaszolandó kérdés. Az tud élő lenni, mert abba tudok a legintenzívebben belehelyezkedni. A közönséghez akkor maradok hű, őszinte és hiteles, ha ez határozza meg a játékomat. Az én értelmezésem szerint csak akkor lehet fontos másoknak, amit csinálok, ha nekem is nagyon fontos, és nem külső elvárások és szempontok alapján, hanem a dolog belső dinamikáját követve, figyelve alakítom a viszonyomat a zenével vagy akár a festéssel. 

 

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Bugár Máté

---

Kapcsolódó program:

Kézdy Luca: Unseen Landscapes – lemezbemutató koncert
2023. november 17. péntek 20:00
Opus Jazz Club

Közreműködik:
Kézdy Luca – hegedű, elektronika

A koncert a Felhangolva! program keretében, a MOL-Új Európa Alapítvány támogatásával valósulhat meg. További részletek és programok: https://felhangolva.hu/

---