Balogh Máté a fiatal zeneszerző-generáció egyik legelmélyültebb és legkreatívabb alkotója, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusaként és a Nemzetközi Kodály Intézet zeneelmélet tanáraként már saját nemzedékének legfiatalabbjait tanítja. Itthon és világversenyeken szerzett díjait felsorolni is képtelenség volna, művei rendre nemzetközi színpadokon szólalnak meg. A BMC-hez is több szállal kötődő zeneszerzővel folytatjuk interjúsorozatunkat.

Mi a zeneszerzés: teremtés vagy közvetítés, önkifejezés vagy önátadás?

Hans H. Eggebrecht német zenetudós Mi az, amitől a zene olyan szép lesz? című esszéjében arra jut, hogy lehetetlen megfogalmazni, mitől szép zene a szép zene. Ám hozzáteszi: mégis mindannyian tudjuk, hogy létezik az érintés, áramütés szerű érzés, a legmagasabb fokú elragadtatás. Igaza van! Számomra a zeneszerzés nem más, mint ennek a keresése. Azért nem tudom teremtésnek hívni, mert a zenei szépség érzete jól ismert mindenki számára, nem én találtam ki. Azért vagyok zeneszerző, mert sokat tanultam és tanulok a zenei formáról és tartalomról, ismerem az utakat és módokat, amelyeken keresztül meg lehet találni és fel lehet tálalni a zenei szépséget. Hívhatjuk ezt katarzisnak is, vagy, ahogy olasz mesterem, Fabio Nieder találóan mondta egyszer: „il Dunque”, vagyis „a Tehát”. Persze itt meg lehetne említeni, hogy minden szépség-érzet más, de azt hiszem, csak akkor lehet igazán hiteles zeneszerzésről beszélni, ha a darabból kiérződik, hogy akkor és ott az az egyetlen lehetséges szépség-érzet.

Mi volt az első élmény, ami arra sarkallt, hogy saját zenét írj?

Anyám zongoratanár, apám pedig a Dunai Vasmű Tűzoltózenekarának karnagya volt. Ennek megfelelően első darabjaim zongora improvizációk voltak, katonainduló stílusban. Az első olyan mű, amit le is írtam, a Kurucok győzelme a labancok felett című vonószenekari darab, amiben a csárdás legyőzi a keringőt. Szerencsére később elveszett a füzet, amibe írtam, így hamar feledésbe merült. Azt hiszem tehát, a családi-zenei közeg volt az, ami zeneszerzésre sarkallt.

Zeneszerzőként milyen a viszonyod az időhöz?

Zeneszerző-állampolgárként nincs meglepő viszonyom az időhöz: óra szerint élek, elviszem a gyereket az óvodába, letanítom az óráimat, elkések a gázszámlák befizetésével. A komponálással eltöltött idő viszont valóban nem egzakt: néha a feleségem szól rám, hogy reggeli! – pedig még nem is vacsoráztam. A kétféle időérzet viszonya valami olyasmi, mint a klasszikus operákban a recitativo és az ária közötti alapvető különbség. A recitativo a színpadi időben játszódik, pont annyi idő telik el benne, amennyi időbe beletelik végigmondani az adott párbeszédet. Ezzel szemben az áriákban valamiféle szubjektív idő működik, kimerevítve a szereplő személyes-belső történéseit, néha ugyanazt a szöveges frázist ismételgetve hússzor egymás után. A zeneszerzői egzisztencia azért nehéz, mert a komponálási próbálkozást-farigcsálást bele kell illeszteni egy állampolgári órarendbe. Sokszor említik, hogy a kortárs zeneszerzők közül ma nagyon kevesen szabadúszók, mindenkinek van valami állása. Ez igaz, de ez nem az anyagiak miatt rossz, hanem a recitativo-idők és az ária-idők egymásra rakódása miatt. Mint a Trisztán és Izoldában. Konfliktusos helyzet.

Az alkotói folyamatban mi az előrébb való, a hangzás vagy a zenei dramaturgia?

A zenei dramaturgia a hangzás időbeli változásának okozata. Ilyen értelemben a hangzás logikailag előrébb való, de nem lehet fontosabb, hiszen a zenei dramaturgiát szolgálja. Pseudomarsch című darabomban szerettem volna valahogy érzékeltetni, hogy hamarosan vége van a darabnak. Az adott ponton meglepetésszerűen teljesen megváltoztattam a hangzást: két összeütős cintányér „szólózik” vagy egy percig, mindenféle ritmusban. Ezt a módszert egyébként Mozarttól loptam: a KV. 533-as F-dúr zongoraszonáta zárótételének legvégén hirtelen a zongora legmélyebb regiszterében tér vissza a téma. Ezzel jelzi nekünk Mozart, hogy minden dimenziót kimerített már: viszlát. Egyébként úgy gondolom, hogy a hangzás mindig törvényszerűen okozza a zenei dramaturgiát, ez nem döntés kérdése, így működik a homo sapiens füle.

Mi volt a legnagyobb zenei rejtély, amivel eddigi pályád során találkoztál és/vagy megoldottál?

Sikerült megfejtenem, hogy miért hallgatták meg négymilliárdszor a Gangnam Style című koreai popszámot a YouTube-on! Olyannyira megoldottam ezt a rejtélyt, hogy rendszeresen tanítani is szoktam. Itt van ugyanis ez a nagyon tipikus, unalmas popszám. Az énekes hangja képzetlen és préselt, a szám harmóniai háttere – mit mondjunk, nincs harmónia háttere, inkább csak vályogfal, és az elektronikus dobfelszerelés hangszínét is kényelmetlen hallgatni. Mégis, az egyik leghallgatottabb zenedarab valaha. Miért? Rájöttem, hogy egyetlen momentum miatt van az egész: van benne egy ütemnyi indokolatlan szünet. Visszautalva az előző kérdéshez: ez a szünet dramaturgiailag nagyon fontos helyen van, a forma kulminációja, vagyis az „Oppan Gangnam Style” refrén indulása előtt (1:07-nél). Ez a megszokottnál hosszabb szünet – főleg az előzményekben hallható fokozás után – szinte elviselhetetlen feszültséget kelt a hallgatóban, aki így a refrén indulását kielégülésként éli meg. Ügyes húzás, nem mondom. Már vagy százszor meghallgattam, és még mindig ugyanaz a hatás.

Milyen jelentőséget tulajdonítasz a címeknek?

Nagy jelentőséget tulajdonítok: egy jó cím fél siker. Ennek ellenére néha nem vagyok elég körültekintő a címekkel. Amikor az Alabamában található Huntsville-i Szimfonikus Zenekar rendelt tőlem egy indulót, logikus volt, hogy Alabama March-nak nevezzem el. Kifejezi a bemutató és megrendelő helyét és a darab műfaját. Sőt, kicsit utal is Kurt Weill Alabama Song-jára, amivel talán van is szellemi rokonsága. Egyszóval főnyeremény címnek gondoltam. Erre a bemutató után kiderült, hogy 1965-ben volt egy, az afro-amerikaiak jogaiért küzdő tüntetéshullám, amit Alabama March-nak hívtak. A darabom bemutatója után sokan azt gondolták, hogy a művem a tüntetéssel kapcsolatos, sőt, ami rosszabb, paródiának hitték. A másik hiba, amit el szoktam követni, hogy „túlintellektualizálom” a címeket. Pl. a Horváth Bélának dedikált oboaversenyem címe: HautBOis(N-MOT). Így utólag belátom, hogy aki erre a címre ránéz, azt kitöri a frász. És később már hiába magyarázom, hogy az oboa franciául hautbois, plusz ott van a bon mot. Önkritikát is gyakorolva tehát azt mondom: a jó cím világos és minden mellékjelentésében is működik.

Az előadó személye – ha már ismert – befolyásolja-e a megszülető mű milyenségét?

Az ideális nyilván az lenne, ha nem befolyásolná. Az én valóságom az, hogy legtöbbször egy adott előadó adott koncertjének adott programjába komponálok, így nem csak az merül fel, hogy mit tud vagy szokott játszani az előadó és miben érzi jól magát, hanem hogy a koncert mely részére kerül a mű, első darab-e, záródarab-e, két lassú darab közé kerül-e, stb. Ez mind befolyásolja a darab milyenségét, sőt a későbbi előadásokban való helyiértékét is. De a Máté-passiót, vagy a Kis éji zenét sem lehet bárhol, bármikor előadni. A kérdésre pontosan válaszolva: a teljes műjegyzékemben egyetlen olyan mű van, ami kizárólagosan kapcsolódik egy előadóhoz, a Varga Oszkárnak dedikált Oscar Speech. Ez a darab azért íródott, hogy Oszkár előadja. A többi művem bárki előadására készült.

A komoly- és a kortárszene értése, befogadása feltételez-e előzetes felkészültséget a hallgató részéről?

Bármely művészeti alkotás befogadása feltételez előzetes felkészültséget. Ha nem tudunk olvasni, vagy nem tudunk magyarul, nem fogjuk érteni Arany Jánost. Ha még nem láttunk egyiptomi piramist, nem tudjuk mi az: ufo, hegy, vagy kortárs épület. Egy remek zongorista barátom mesélte, hogy amikor Indiában koncertezett, elszállingóztak az emberek a koncertjéről, mert untatta őket Beethoven. Nem volt hozzá kapcsolódási pontjuk, ők a hatórás rága-koncertekhez vannak szokva, ahol – európai füllel – alig történik valami izgalmas. Az avantgárd kortárszene reflexrendszerének elsajátításához is kell tapasztalat, de szerintem ez nem – ez sem – kíván sok erőfeszítést. Elég megnézni a BMC közönségét! Rengeteg „civil” vált állandó hallgatóvá. Több száz ember. Tudok velük beszélgetni, értően nyilvánulnak meg a koncertek után. És nem kellett hozzá doktorátus. Annyi kellett csak, hogy ötször elmenjenek ilyen koncertekre. A beavatókoncertek azért szükségesek, mert ilyen művek ritkán fordulnak elő a „természetben”. A Gangnam Style-féle darabok túlszaporodtak, akkor is szembe jönnek velünk, ha nem akarjuk. A kortárs komolyzene most leginkább rezervátumokban él.

Ha választhatnál, melyik zeneszerzővel találkoznál a múltból?

Arnold Schönberggel. Úgy képzelem, nagyon hasonlóak vagyunk. Természetesen nem minőségileg értem, hanem a munkánk természetét tekintve. A romantikus gesztusrendszerből jön minden, amit csinál. Tendencia, fejlődés, Höhepunkt. Mégis minden darabjában megvan az igény, hogy újszerű legyen. Még a legutolsó kórusműve is, a Dreimal Tausend Jahre – micsoda hangzás! Sose hallottam ilyet máshol. Emellett nagyon fontos volt neki a tanítás, azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy – Leopold Mozart mellett – a zenetörténet legnagyobb hatású tanára. A napi zeneszerzői rutin minden tanulságát le tudta szűrni, meg tudta fogalmazni és át tudta adni. A zeneelmélet-könyveit heti rendszerességgel forgatom. Nem mindennel értek egyet! Mégis nagyon inspiráló, szívesen vitáznék vele. Van néhány videófelvétel róla, angolul beszél: szimpatikus, tiszta, világos és megfontolt. Van valami apai nyugalom a hangjában. A találkozásunk ideális helyszíne egy hosszú hajóút volna, mondjuk Európából Amerikába. Az 10-15 nap, ennyivel meg lennék elégedve.

---

Egy helyütt azt nyilatkoztad, mindig érdekel a művek filozófiai mögöttese, az üzenet, a tanítás. Te magad is üzeneteket közölsz zenei álruhában?

Ezt mondtam volna? Ha igen, félreérthetően fogalmaztam. Nem tartom szerencsésnek bármilyen verbalizálható üzenetről beszélni a zene absztrakt szintjén. Ha lehetne konkrét üzenetet közölni, akkor az szöveg lenne, nem zene. (A legújabb irodalomtudomány egyébként már abban is bizonytalan, hogy lehet-e szöveges formában konkrét üzenetet közölni.) Ettől függetlenül valóban igaz, hogy nagyon sokszor irodalmi, vagy filozófiai indíttatásúak a műveim. Ez pusztán abból fakad, hogy a napi rutinom része az olvasás, ezzel találkozom, ebből táplálkozom. E darabok esetében a célom a szövegi összefüggések kibontása, a zenei végtelenbe – tehát végtelen jelentésmezőbe – való átemelése. 7 Anthems című cselló-zongora darabom Esterházy Péter Hét hangya című novellájának zenei feldolgozása. De nem gondolom, hogy feltétlenül ismerni kellene az Esterházy-szöveget ahhoz, hogy befogadható legyen a mű. A szöveg a zene belső programja, akár úgy is tekinthetünk erre a kapcsolatra, mint ami műhelytitok, tehát az én dolgom. Ha a közönség mégis megismeri a szöveget, az persze lehet egy plusz érdekesség, de ez valójában a darabon kívül van, körülbelül csak olyan módon, mint amikor megtudjuk Beethovenről, hogy szerelmes volt egy adott darab komponálásakor.

Jeney Zoltán volt az első számú mestered a Zeneakadémián. Mi a legfontosabb hagyatéka számodra?

Jeney valódi Mester volt, a szó klasszikus, nagybetűs értelmében. Azt hiszem, a legfontosabb hagyatéka a mindenre kiterjedő érdeklődés és a teljes – pozitív és negatív – előítéletmentesség. Mindezt elérni szimpatikus cél, ám egyelőre távol vagyok tőle.

Úgy fest, erős kötődésed van a keleti zenékhez, több ízben komponáltál a keleti filozófiák által inspirált zeneművet. Mi az, amit a keleti zeneszemléletből átemeltél saját világodba a nyugati klasszikus zene mellé?

2012-ben, az Új Liszt Ferenc Kamarakórus tagjaként jártam először Kínában. Nagyon meghatározó élmény volt, Tienanmen tér, Tiltott Város, nagyfal. A kínai nagyfal minden szakaszának együttes hossza meghaladja az 50.000 km-t! Ebbe ott, a falon állva belegondolni elementáris élmény, és alapvetően megváltoztatja az ember formáról alkotott elképzeléseit. Néhány évvel később sikeresen jelentkeztem egy zeneszerzői pályázatra, aminek keretében egy hónapot Kínában tölthettem, egy népzenei tanulmányút keretében. Körbejártuk Kínát, Pekingtől Tibetig. Sok barátságot kötöttem, és műveket is komponáltam. Később a Shanghai Zeneakadémia vendégelőadóként is meghívott, a Shanghai Filharmónia pedig két darabot is rendelt tőlem. Így bár valóban szoros kapcsolatom alakult ki Kínával, – főleg pedig a konfucionista és csan-buddhista filozófiával, – európai ember vagyok, európai kulturáltsággal és reflexekkel, ezt nem tudom és nem is akarom megváltoztatni. A keleti filozófiák mint „érdekes tárgyak” kapcsolódnak az ide vonatkozó darabjaimhoz. Ez sok esetben egy jól működő konfliktus: a keleti szemlélődés és cél-nélküliség termékenyítő módon hat a nyugati fejlődés és individualista törtetés ideájára. És viszont. Nem hiszem, hogy mindez több lenne Debussy gamelán-élményénél, vagy Bartók arab zenei benyomásainál. Talán ide kapcsolódik, hogy nemrég fejeztem be egy nagyszabású noh-monodrámát japán nyelven, amit a 17. századi buddhista szerzetes, Matsuo Basho útinaplói alapján írtam. A mű ősbemutatója idén május 14-én lesz Tokióban, – a vírushelyzetből adódóan ebben az esetben pozitíve – élő közvetítéssel. Azt hiszem, ebben a műben is ennek a konfliktusnak, vagyis a szövegben rejlő keleti, és a bennem rejlő nyugati világ ellentmondásainak jártam utána.

A zenéid spiritualitása is itt gyökerezik?

Számomra minden zene per definitionem spirituális. Vagy, hogy Spiró György kedvenc szavát idekeverjem: irracionális. Jó, nem bánom, bizonyos értelemben még a Gangnam Style is, de csak az ütemnyi szünet miatt.

Egészen fiatal korod óta tanítasz is. Mit tanulsz a tanítás által?

Az alapvető élményem a tanításban valóban a tanulás. A Monty Phyton Gyalog galopp c. remek filmjében van az a jelenet, amikor a bölcs csak akkor engedi át Arthur királyt és kíséretét a hídon, ha megfelelően válaszolnak bizonyos kvízkérdésekre. Általában nem tudnak válaszolni, és ezért meg kell halniuk. De amikor Arthur király kapja a kérdést, hogy „mekkora egy töketlen fecske átlagos repülési sebessége?”, egyből visszakérdez: „az attól függ, európai, vagy afrikai fecskéről van szó?” Mire a bölcs nem tud rá válaszolni, és így neki kell meghalnia. Ez a jelenet – mint a Monty Phyton-életmű általában – rendkívül találó. A tanítás olyan alapvető kérdések megválaszolására késztet, amire valóban csak akkor lehetek képes, ha a lehető legmélyebben értem az adott témát, akár csak a saját kérdésemet is. Ezekben a hónapokban egyébként – amolyan schönbergi mintára – egy bécsi klasszikus formatani egyetemi példatáron dolgozom. Ennek a munkának az a legnagyobb tanulsága, hogy tisztázva az alapvető bécsi klasszikus formai jelenségeket a saját zeneszerzői munkámban is tisztábban látok, tudatosabban tudok dönteni. Talán furcsán hangozhat, de egy ideje úgy érzem, a tanítástól jobb zeneszerzővé váltam.

Hogyan kezeled a vírushelyzettel járó koncerthiányos időszakot, és mik a zeneszerzői terveid?

A rengeteg ismert probléma mellett úgy látom, nagyon sok előnye is van a dolognak. Nemrég játszottuk például Vidovszky László Schroeder halála című preparált zongorára írt művét a Zeneakadémián. Az élő közvetítés felvétele azóta felkerült a YouTube-ra, és több mint kétezren megnézték. Vajon eljöttek volna ennyien erre a koncertre? A beavató jellegű koncertek is szélesebb nyilvánosságot tudnak kapni: a Facebookon kommentelhetnek az emberek koncert közben, vagy – mint az Átlátszó Hang Fesztiválon sok esetben – utána ZOOM-közönségtalálkozót lehet tartani. Sokan mondták már, de én is mondom – ezeket a tanulságokat majd le kell vonni és be kell építeni a vírusmentes időszakban is. Egy biztos, a zeneszerzői rutint nem változtatta meg a karantén, ugyanazt csináljuk, mint eddig, egyedül ülünk a zongoránál és próbálkozunk. Jelenleg sok feladat áll előttem. A távolabbi jövőben körvonalazódik egy opera, Tolsztojok munkacímmel, aminek Rajk Judit írja a librettóját. Közelebb fókuszálva, a már említett Varga Oszkárnak és az UMZE Kamaraegyüttesnek készül egy hegedűverseny, az európai bohóc-archetípusok különböző zenei megjelenéseit célozva meg. A napokban éppen elkészültem a Szalai Andrásnak és a Concerto Budapestnek dedikált Cimbalomversenyemmel. A tervek szerint mindkét versenymű bemutatója idén lesz, a BMC-ben. Mi más lehetne tehát a végszó, minthogy Hajrá BMC!

Kérdezett: Szász Emese
Címlapkép: Végső Zoltán

---