Az izgalmas hangszínéről és kísérletező kedvéről híres mezzoszoprán, Molnár Anna mára nemcsak itthon, hanem külföldön is a kortárs zenei színtér sokat foglalkoztatott szereplőjévé vált. December 10-én az UMZE Ensemble szólistájaként hallhatja őt a BMC közönsége: Szőcs Márton egyik műve mellett Csalog Gábor új dalciklusát mutatja be. A koncert kapcsán készítettünk vele interjút.  

Hogyan és miért köteleződtél el a kortárs zene mellett? 

A kortárs zene mindig is az életem része volt. 9 éven át énekeltem az Angelica Leánykarban, így sok ősbemutatón is részt vettem. 17 évesen kezdtem magánéneket tanulni Schultz Katalinnál, aki meglátta bennem a fogékonyságot a kortárs zene iránt. Ez gyakorlati szinten eleinte abban nyilvánult meg, hogy jól olvastam kottát: el tudtam énekelni nehezebb, szokatlanabb ritmusokat vagy hangokat is. De ezeket a darabokat még nem sorolnám ahhoz a „hardcore” avantgárd zenéhez, ahová a Pierrot lunaire vagy a Marteau sans maître tartozik; akkoriban a kortárs zene populárisabb szegletében mozogtam, amit persze azóta is nagyon szeretek, de a pályám más irányba fejlődött. A Zeneakadémián Meláth Andrea volt a professzorom, aki szintén híres arról, hogy sok kortárs zenét énekel, a korrepetitorom, Szabó Ferenc János pedig a repertoárismeretben segített rengeteget. Fejembe vettem, hogy a BA diplomakoncertemen Sztravinszkijt akarok énekelni, mert amit ismertem tőle, azt rendkívül megkedveltem. Ráakadtam a Három Shakespeare-dalra, amely bár csaknem 70 éve íródott, nyelvezetben nagyon avantgárd darab. Tornyai Pétert kértem meg, hogy a brácsaszólamot játssza, ez volt az első együttműködésünk. Péter aztán meghívott a zeneszerzők és előadók alkotta CentriFUGA műhely programjaiba. Itt sokat edződtem, számos bemutatót énekeltem. Mostanában kezdtem csak el azon gondolkodni, hogy akkor, 25 és 30 éves korom között bármit megtanultam, ami jött. Nem gondoltam bele abba, hogy akár soha többet nem fogom énekelni azt az adott esetben igen nehéz kortárs darabot, amelynek a megtanulásába rengeteg munkát fektettem. Ez ma már feltűnik, mivel (bizonyos értelemben szerencsére) jóval kevesebb időm van, de akkor természetes volt, kihívásként fogtam fel. Azt hiszem, a kortárs zene területén nem csak azzal lehet helyet kivívni, ha valaki zseniális előadó, hanem azon is múlik a siker, hogy elég elszánt-e az illető, és beleteszi-e a szükséges munkát. A kortárs darabok nem adják magukat könnyen, sok erőfeszítésbe kerül, mire el tudjuk kezdeni élvezni őket – ez nemcsak az előadókra, hanem sokszor a közönségre is igaz.

Ki lehet jelenteni, hogy a kortárs zene nehezebb, mint a többi? 

Szerintem nem. Egy Mozart-ária is nehéz, mind énektechnikai, mind zenei szempontból, viszont hamarabb tud örömet adni. Ebből az is következik, hogy könnyebb rosszul énekelni, mert nem kényszerít rá, hogy ugyanannyi energiát fektessünk bele, mint egy kortárs darabba. Nem állítom, hogy bárki képes kortárs zenét játszani vagy énekelni, de extrém adottságok nem kellenek hozzá, abszolút hallásom például nekem sincs. A jó fül és a már említett elszántság nagyon fontos, illetve a hajlandóság arra, hogy analitikus megközelítéssel beleássuk magunkat a kottába, de még ezeknél is többet számít a gyakorlat. A kortárs darabok tanulása fegyelmezettséget kíván és ad. Minél több ilyen zenét énekelek, annál könnyebben és gyorsabban megy: az agyam, a fülem, a torkom megszokja. 

A hallgatótól mit kíván inkább a kortárs zene: zenei műveltséget és teljes összpontosítást, vagy csupán nyitottságot?

Az a jó, ha mindhárom egyszerre van jelen, de talán a nyitottság az első és legfontosabb, és – ahogyan nekem is beépült az érzékeimbe a kortárs zene – minél többet hallgat valaki a füleinek szokatlan zenét, annál nyitottabb lesz rá. Azért nehéz kérdés ez, mert a zeneszerzők is mind másképpen gondolják. Akadnak, akik intellektuális poénokat rejtenek el a kottában, amiket hallgatóként nem lehet felfedezni, sőt még akár előadóként is nehezen, míg mások az érzékekre szeretnének inkább hatni. A kettő nem is zárja ki egymást, de egyénenként változik, hogy mekkora hangsúly esik egyikre vagy másikra. Az én misszióm az, hogy minél több ember élvezze a kortárs zenét. Ezt úgy próbálom megvalósítani, hogy a lehető legjobban, legfelkészültebben adom elő a darabokat, és úgy tálalom őket, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a megszokottól eltérő dallamokat énekelek. Ahhoz persze, hogy bejöjjenek a koncertre, kell az emberek részéről valamennyi nyitottság, és ebből a szempontból a kortárs zene valóban kevesek műfaja. Nem célom óriásplakátra kerülni vagy sportcsarnokot megtölteni; a reális cél az, hogy azon a körön belül, akiket egyáltalán el lehet érni, mindenkit elérjünk, és adjunk nekik valamit.

Milyen élmény magukkal a zeneszerzőkkel együttműködni?

Szinte gyakoribb, hogy élő zeneszerzőkkel dolgozom, mint hogy már halott szerzők műveit énekelem. Áldásos helyzet, és nagy felelősség. Közösen építkezve, a lehető legjobban össze kell egyeztetnünk, hogy melyikünk mit gondol a darabról, és ez hogyan jelenik majd meg az előadásban. A CentriFUGÁban sokat tanultam arról, hogy kihez hogyan kapcsolódjak, és meddig képviseljem az érdekeimet. Ha például valami nagyon nem esik jól, főleg egy esetleg nekem készülő darabban, akkor azt jelezni kell.

December 10-én két dalciklust fogok énekelni a BMC-ben. Szőcs Marciét én mutattam be, hatszor énekeltem egy erdélyi turnén, egyszer pedig a BMC Könyvtárban is. A másik dalciklus Csalog Gábor műve, akivel még sohasem dolgoztam együtt sem zongoristaként, sem zeneszerzőként. Először csak ketten próbáljuk a darabot, aztán csatlakozik az UMZE is.

Csalog Gábor darabja ráadásul ősbemutatóként hangzik el a koncerten. Milyen érzések kavarognak benned, amikor ősbemutatót énekelsz?

Néhány éve van csak weboldalam, és amikor készült, többen felvetették, hogy hozzak létre ősbemutató menüpontot. Összesen 33-at töltöttem fel akkor, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen sok darabot mutathattam be addigra. Ősbemutatót énekelni egyfelől teher és felelősség, másfelől szabadság. Felelősség, mert azok az emberek, akik meghallgatják a koncertet, így szembesülnek a darabbal legelőször és talán utoljára, és rajtam is múlik, hogy milyen élményt őriznek meg róla. Ha pedig felvétel készül az előadásról, akkor elképzelhető, hogy én leszek az egyetlen csatorna, akin keresztül a jövő előadói és zeneszeretői akár a szerző halála után is megismerkedhetnek a darabbal. Szabadság, mert a zeneszerzővel konszenzust tudunk kialakítani arról, hogy ki mit tesz hozzá az interpretációhoz, és bizonyos keretek között az én elképzelésem is megvalósulhat. Az pedig, hogy nincs felvétel a darabból, azt is jelenti, hogy nincs összehasonlítási alap, ami engem nagyon felvillanyoz. Kortárs zenét eleve kevesen énekelnek, de persze attól, hogy kicsi a konkurencia, nem akarok ellustulni, illetve remélem, hogy talán az én példám nyomán is egyre több lesz az olyan énekes, aki ezt csinálja, szereti, és rájön, mennyire megéri a sok munka.

A repertoárod nagy részét kortárs és barokk zene teszi ki, és úgy látom, hogy ez a két korszak másoknál is gyakran társul egymáshoz. Szerinted miért?

Számos hasonlóságot és különbséget lehet találni a két korszak zenéje között, én egy rokon vonást emelnék ki: mindkét korszakban hatalmas szerep jut a kifinomult kamarazenének, különösen a vokális kamarazenének. Azok az előadók, akik erre a fogékonyak, nagy eséllyel barokk és kortárs zenével is foglalkoznak a pályájuk során.

Mit jelent számodra az éneklés? 

Elsősorban közlést, történetmesélést. Ahol értelmes szöveg társul a zenéhez, ott adódik is, hogy egy adott történetet adjunk át a közönségnek. Szőcs Marci dalciklusának szövege viszont nem értelmes szavakból áll, hanem József Attila verseiből vett hangzók alkotják, Csalog Gábor egyik dalában pedig az elején megjelenő dallamot és Weöres Sándor versét a közepétől visszafelé éneklem, így a szöveg értelmetlenné válik. Az ilyen művekből is össze kell magamban raknom egy történetet, valamilyen átfogó gondolatot, mert a közönségnek csak ez fog átmenni. Ha pedig ez átmegy, akkor valójában már mindegy, hogy tonális vagy atonális zenéről van-e szó. Még egy érdekes és fontos rétege van ennek: amikor a közönségben ülő ember által alakul a műalkotás, miközben saját maga rak össze egy történetet a hallottakból. Még akkor is, ha netán egy adott mű rendelkezik értelmes szöveggel, a közönség minden egyes tagja egyéni háttérrel, életúttal, történettel rendelkezik, amit óhatatlanul is összekapcsol az őt ért művészeti élménnyel, legyen az egy festmény, egy színházi előadás vagy egy koncert.

Meláth Andrea mondta egyszer, hogy az éneklés lelki sztriptíz. Ez közhely, de azért közhely, mert igaz. Mivel a saját testem a hangszerem, ezért az előadásom óhatatlanul nagyon személyes lesz. Akár terápiaként is szolgálhat, attól függően, milyen állapotban vagyok. Természetesen a darab átadása és a közönség felé irányuló közlés az elsődleges, de szerintem egyáltalán nem baj, ha nekem is jót tesz, engem is gyógyít vagy felemel, amit csinálok. Az éneklés ráadásul lehetőséget ad sok olyan helyzet megélésére, amit egyébként soha nem tapasztalnék meg. Erre jó példa Vajda Gergely mono-operája, a Fuharosok, ami rendkívül nyomasztó történetet dolgoz fel, és ha nem énekelem el, akkor soha nem képzeltem volna magam a főhős szerepébe. Énekesként kirándulásokat tehetek különféle világokba; ezt nem úgy értem, hogy ki akarom próbálni, milyen lennék ilyen vagy amolyan személyiségnek, hanem magamat keresem mindenben. Ez, azt hiszem, természetes emberi vonás.

A vokális zenék többsége valóban szöveges darab. Amikor elkezdesz tanulni egy művet, mivel foglalkozol előbb, a szöveggel vagy a zenével? 

Ha nem magyar nyelvű a szöveg, akkor először is lefordítom, ez a nulladik lépés. Általában a szöveggel és a ritmussal kezdem a tanulást, majd utána következnek a hangmagasságok. Az elmúlt néhány évben fejlesztettem ki az életmentő munkamódszeremet: színkódokat használok a kottában. Narancssárgával emelem ki például a dinamikát, zölddel a tempóra vonatkozó utasításokat, pirossal húzom be az ütéseket és ütemváltásokat. Ha egy ilyen kiszínezett kottára ránézek, azonnal elválnak a rétegek, és látom, hol mit kell csinálnom. Így az egész tanulási folyamat felgyorsul. A legelső interakció a darabbal tehát a színezés, magamban olvasva a kottát. Ezután sokat mondom ritmusban a szöveget, úgy, hogy a szótagok a megfelelő helyre essenek. Végül pedig hangról hangra tanulom a darabot. A nehéz részeket kiemelem, és külön gyakorolom. A nagyokat ugró, bonyolult dallamok hangjait sokszor egymás mellé, egy oktávba helyezem, utána szedem szét ismét. Ezáltal az agyamban úgy marad meg, mintha csak nagyon közeli lépésekből állna a dallam, és össze tudok fogni extrém távolságokat is. Dalciklusoknál gyakran nem lineárisan haladok, hanem vagy a végéről kezdem, vagy az első után az utolsó dalon dolgozom. A zeneszerzőket sokszor megkérem, hogy küldjenek midi fájlt a gyakorláshoz, mert nincs kapacitásom minden új darab tanulásához korrepetitort szerezni – már ha egyáltalán létezik zongorakivonat a műből. Csalog Gábor dalciklusából például nem létezik. Bár a midi fájl robotikus hangzás, arra jó, hogy pontosan meghallgassam, mi szól körülöttem.

Számomra a ritmusban való tájékozódás áll az első helyen. Több külföldi kortárszenei kurzuson is részt vettem, ezek egyikén, Darmstadtban hallottam Donatienne Michel-Dansac egyszerű, de nagyszerű mondatát: the rhythm is the map, vagyis a ritmus a térkép. A magyar zeneoktatás kiskorunktól fogva arra nevel, hogy semmi esetre se üssünk vagy énekeljünk mellé egy hangmagasságot, mert az a legnagyobb vétek, amit soha nem lehet majd kijavítani. Ezzel nem értek egyet: sokkal több energiát kellene fordítani a ritmikára, arra, hogy egy ütemen belül és az egész darabon belül hogyan tájékozódunk. Sok esetben persze nem elég bonyolult a darab ritmikája ahhoz, hogy rákényszerítsen, de kortárs zenében általában nagyon kell figyelni a saját szólamunk és a többi szólam összefüggéseire egyaránt.

Hogyan viszonyul egymáshoz ösztönösség és tudatosság az interpretációd kialakításában?

Akár kortárs zenéről van szó, akár régebbi művekről, a kettő aránya ugyanaz. Ideális esetben az ember a kotta tudatos elemzéséből indul ki, amikor pedig már próbál vagy színpadon áll, akkor ez a fegyelmezett tanulással megszerzett tudás eszközzé válik ahhoz, hogy szabadjára engedhesse az ösztöneit. Az érzelmeinket, a művészi intuíciónkat csak biztos alapokra lehet ráereszteni, a semmire nem, vagy legalábbis annak nem lesz jó eredménye.

Mi szerinted a kotta?

Egy kódrendszer, amit meg kell fejteni és életre kell kelteni. Meggyőződésem, hogy azt kell énekelnem, ami a kottában le van írva. Nem igaz, hogy mindegy, mit énekelek, mert úgysem hallják: ezt a hozzáállást sem magunkkal, sem a zeneszerzőkkel, sem a közönséggel szemben nem engedhetjük meg magunknak. Mivel azonban ennyi élő zeneszerzővel dolgozom, a kotta élőbb jelenséggé vált számomra. Nem csak irányadás, ami mellett azt csináljuk, amit akarunk, de nem is kőbe vésett dolog. A kotta, a zeneszerző és az előadó lehetőleg élő, egymással kölcsönhatásba lépő hármast kell, hogy alkosson. Kortárs darabok esetében sokkal több időt töltünk a kottával, mint Mozartnál, hiszen az ő zenéje eleve a fülünkben van, holott a korábbi korok zenéjében gyakran kevesebb előadói utasítást írtak le, mint ma. Ha egy kortárs darabbal kapcsolatban kérdésem merül fel, akkor megkérdezem a zeneszerzőt, nem akar-e oda mégis valamit beírni, vagy teljesen rám hagyja. Ez azért is fontos, mert aki évtizedek múlva, felvétel nélkül találkozik a kottával, és nem tudja megkérdezni a szerzőt, az csak a kottából fogja megismerni a darabot.

Miért fordítasz akkora gondot a ruháid kiválasztására?

Minden darab, műfajtól és korszaktól függetlenül egy történet, egy szituáció. Bár egy Schumann-dal lehet csak két oldal, egy Wagner-opera meg több száz, a dal is egy jelenet. Valójában a dalok előadója sem egyedül van, mert valakinek, valakiről, valaki miatt énekel. Tehát egy dalénekes is szinte mindig szerepet játszik, amihez érdemes jelmezt ölteni. Ha a darab szövege nem értelmes, akkor is próbálok ráérezni, hogy milyen ruha illene hozzá, csak a zenére hagyatkozva. Még nem is tudom teljesen a darabokat, amikor már elkezdek gondolkodni rajta, hogy milyen ruhában fogom őket énekelni. Számomra ez hozzátartozik a darab megismerési folyamatához: ha képes vagyok ruhát választani, az azt jelenti, hogy már tudok valami mélyebbet a zenéről. A ruha ráadásul nemcsak nekem segít, hogy megtaláljam magam a darabban, hanem a közönségnek is támpontot ad, hiszen az tűnik fel nekik először, mit viselek. Márpedig a közönség elemi része a produkcióknak. Nagyon fontos tudni, hogy kinek és mit akarunk mondani. Szeretek a hallgatókra nézni, ezzel is bevonni őket, hogy ne távoli dolognak érezzék a zenét, hanem személyes közvetlenséggel szóljon hozzájuk.

 

Interjú: Molnár Fanni
Fotók: Orbán Gellért

---

Kapcsolódó program:

2022. 12. 10. 19:30
BMC Koncertterem
UMZE Kamaraegyüttes: Fókuszban Csalog Gábor

Műsor:

Csapó Gyula: Prelúdium a Lélek légzőgyakorlataihoz (2018)
Jeney Zoltán: Something lost – preparált zongorára
Csalog Gábor: Dalok Na Conxy Pan-ból mezzoszopránra, zongorára, kürtre és harmonikára – ősbemutató
*****
Szőcs Márton: Hangzók
John Cage: Szonáták és interlúdiumok preparált zongorára – részletek
Csalog Gábor: Fantázia, korál és kánon kamaraegyüttesre – ősbemutató

Közreműködik:

Csalog Gábor – zongora
Molnár Anna – mezzoszoprán
UMZE Kamaraegyüttes
Vezényel: Vajda Gergely

Jegyek 2000 forintos áron kaphatók a helyszínen, a bmc.jegy.hu oldalon, valamint az InterTicket országos Jegypont hálózatában.

---