Az európai zenetörténet fő vonulatát kezdettől fogva olyan zenék alkották, amelyek valamely világi vagy liturgikus aktusba ágyazva szólaltak meg. A pusztán önmagáért hallgatott zene a polgári hangverseny intézményének megjelenéséig vékony szál a korábbi századok zenéjében. A Megváltó hét utolsó szava szakrális, de nem liturgikus alkotás, hiszen egyházi megrendelésre készült (1785), ám nem valamely szigorúan rögzített rítus részese. A távoli Spanyolhonból érkezett megrendelés a húsvéti szertartás egy helyi változatához kapcsolódott: Haydnnak a latin Evangéliumokból vett utolsó „szavaihoz” (valójában mondataihoz) kellett egyenként tíz percnyi lassú meditációs zenét komponálnia. Az elsötétített és lezárt térben a pap egy-egy mondatot olvasott fel a Vulgatából és rövid kommentárt fűzött hozzájuk, majd az oltárnál néma imába fogott. Ennek az imának csendjét szólaltatta meg Haydn hét tétele, melyeket a passió hangját megütő bevezetés előz meg, és a Krisztus halálát követő földrengés ábrázolása rekeszt be. Ez utóbbit kivéve semmiféle törekvést nem találni a szenvedéstörténet mozzanatainak képi megjelenítésére; ez a zene nem kifelé mutatkozik meg, hanem mintegy befelé szól és nem tolakszik a hallgató képzetei elé. Hangfestés vagy érzelmesség helyett a meditáció médiumát a szonátaforma elvont szerkezete nyújtja. És bár a szövegek semmiféle kontraszthatást nem tettek lehetővé Haydn számára, a hét, egymást követő lassú zene egyetlen pillanatra sem válik egyhangúvá.

A szöveg feletti meditáció ellentmond a zene megszövegezésének, Haydn néhány évvel később mégis énekszólamokkal látta el eredetileg csakis zenekarra komponált művét. Ezzel a műfaj nélküli darabot a passióoratórium műfajához közelítette, egyben utat nyitva kései nagy világi oratóriumai előtt. Hogy a művet a zenei világ akkoriban nagyobb becsben tartotta, mint ma, azt az átiratok száma tanúsítja. A ma felhangzó zongoraletét ugyan ismeretlen kéztől való, de arról Haydn elismerően nyilatkozott; újonnan először a budapesti Könemann kiadó jelentette meg néhány éve.  (Dolinszky Miklós)