A Legendás Albumok sorozat koncertjein a jazztörténet szempontjából különösen jelentős lemezek anyagait hallhatjuk a Modern Art Orchestra előadásában. A koncertekkel a zenészek nem csupán tiszteletüket fejezik ki a jazzlegendák és műveik iránt – a Legendás Albumok mögötti műhelymunka fejlődési folyamat is egyben. A MAO muzsikusai tanulmányozzák és belsővé teszik az aktuális lemezanyag egészét, a zenei szerkezeteket és a hangszereléseket az előadások alkalmával érintetlenül hagyva. Minthogy a jazz nyelvezetének alapvető összetevői az improvizáció és a szólisztikus önkifejezés, a muzsikusok természetesen rögtönzött szólókat adnak elő a koncerteken. Az eredeti szerzemények és hangszerelések tiszteletben tartásának és a Modern Art Orchestrától megszokott színvonalú zenészek improvizációinak köszönhetően a Legendás Albumok egyszerre hozza testközelbe a hallgatókat a jazz-mesterművek hagyományával és garantál friss zenei élményt.

Legendás Albumok – Bob Brookmeyer / Tom Harrell: Shadow Box

Generációs találkozásként is leírható a Shadow Box című 1979-ben kiadott lemez, melyen minden idők egyik legnagyobb harsonása, Bob Brookmeyer hallható. A ventilharsonát a jazzbe bevezető legenda, Gerry Mulligan, Stan Getz, Jim Hall és Jimmy Guiffre partnere, kolosszális big-band arranzsőr volt a felvétel doyenje – még ötvenen innen. A mesterként lassan mellé felnövő trombitás és szárnykürtös, a 32 éves Tom Harrell második rezes szólistaként szerepelt, álomszép és izgalmas szólókkal. A zongorához a negyvenhat éves Benny Aronov ült, aki minden szám hangszerelője volt. Óriási tapasztalatot szerzett különféle énekesek, szólisták és kísérő zenekarok zongoristájaként, zenei vezetőjeként, de talán szerénysége is magyarázza, hogy mindaddig csak egy lemez jelent meg vele zenekarvezetőként. A standardek mellett az ő szerzeményeit is műsorra tűzték, például az ellenállhatatlan sodrású címadó számot. A stúdióban ő volt az együttes és a Buster Williams–Joe Le Barbera ritmusszekció vezetője, az LP is így jelent meg, de a CD-n már Brookmeyer neve került legelőre.
A kvintett felvétele bizonyítja, hogy a hetvenes évek hagyományosabb jazzfelvételeit sem szabad lebecsülni, hogy a jazzes, hátradőlős ritmusok, el nem sietett szólók adják az igazi feszültséget, hogy az előzékeny zenekari szerepfelfogás többé, és nem kevesebbé teszi a muzsikust. Nem kétséges, hogy a szerénységéről és kimeríthetetlen tudásáról ugyancsak közismert Cseke Gábor számára nagyon testhezálló lesz ez a feladat, míg a nagynevű fúvósok, több generáció képviseletében, akik mind több rezes hangszeren is játszanak (Fekete-Kovács Kornél, Korb Attila, Szalóky Béla) egyszerre tekintik ennek a lemeznek eljátszását jutalomjátéknak, és kollégáik részéről új inspirációnak.