Az egyik legtöbbet játszott kortárs magyar zeneszerző, Orbán György az avantgarde zenei irányzatok után a neoromantika felé fordult. A népzenei, filmzenei, jazzes és kortárszenei elemek mellett előszeretettel merít a múlt hagyományaiból: tudatosan visszanyúl a korábbi zenetörténeti korszakok hangzás- és formaideáljaihoz, és nem kívánja elvetni a tonalitás rendszerét. A hangnemalapú (tonális) gondolkodásról ugyanis úgy véli, az emberi világ természetes része, amelynek jelentősége semmilyen erőfeszítéssel nem szüntethető meg, az atonális zenei irányzatok legfeljebb kiegészíthetik ezt a világot. Orbán György neve elsősorban vokális, azon belül kórus- és oratorikus kompozícióiról vált ismertté, de életműve – stílusforrásaihoz hasonlóan – igen változatos, hiszen hangszeres és színpadi műfajokban is alkot. 1947-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán tanult, majd tanított; Magyarországra költözését követően az Editio Musica Budapest zenei szerkesztője, illetve a Zeneakadémia professzora lett. Munkásságát többek között Bartók–Pásztory-, Erkel-, Artisjus- és Kossuth-díjjal is elismerték. Selmeczi Györggyel, Vajda Jánossal és Csemiczky Miklóssal együtt tagja a Négyek néven emlegetett zeneszerzői csoportnak.