Hírek

Interjúk Dobozy Borbála: „Ha az ember eljátszik egy fúgát, helyreáll a rend”

Kiváló csembalóművészünk nagy feladatra vállalkozott: két dupla lemezre venni Bach Das Wohltemperierte Klavier című gyűjteményét. Az első album tavaly jelent meg a BMC Records gondozásában, amin Bach sorozatának első részét (BWV 846–869) adja elő – ezt folytatta az idén megjelent, 24 prelúdiumot és fúgát tartalmazó felvétellel. Művészi krédójáról és Bach-hoz fűződő viszonyáról kérdeztük Dobozy Borbálát.

Mi a kotta a koncerten: béklyó, vagy kapaszkodó?

Lehet ez is, az is. Van olyan művész, aki nem tud kottából játszani, annak feltétlenül béklyó.  Viszont a legtöbb előadó elsősorban a memóriazavartól fél, ezért rakja ki a kottát. Nem egyszer voltam tanúja azonban annak is, hogy valaki kitette a pultra, de nem nézett bele.

Az orgonisták és a csembalisták – igen kevés kivétellel – kottából játszanak, ez egy elfogadott konvenció még a legszigorúbb versenyeken is. Véleményem szerint egy előadás színvonalát, hatását e kérdés egyáltalán nem befolyásolja. Számomra mindenképpen felszabadító és inspiráló érzést jelent.

A koncert ideális esetben tisztán jelenidejű hangélmény, vagy pedig audiovizuális tapasztalat a hallgató számára?

Feltétlenül audiovizuális tapasztalat, hiszen a hangok mellett többféle tényező befolyásolja a hallgatót: a látvány, a légkör, egy művész kisugárzása is sokat számít. Egészen más a hatása egy koncertnek a helyszínen, vagy pedig csupán a rádión keresztül hallgatva. Életem egyik legnagyobb élménye Nikolaus Harnoncourt utolsó Máté passió előadása volt a bécsi Musikvereinban, amelyet a nagyszámú közönség soraiban ülve igazi csillagóraként tartok számon. A felvétel is gyönyörű, de nem tudja pótolni a személyes jelenlét által kapott megrendítő, életre szóló benyomást.

A zenélés elsősorban lelki vagy szellemi gyakorlat?

A kettő nem különválasztható, különösen nem a régi zene interpretációja esetében. A 17-18. században elvárták, hogy az előadó a született zenei tehetség, ügyesség és a megfelelő érzékenység mellett tanult, sokoldalú és elméletileg is jól képzett legyen. Az észre és a szívre egyaránt hatnia kellett. Nagy mennyiségű tankönyv és hangszeres iskola foglalkozott az egyes nemzetek és korszakok előadói gyakorlatának legapróbb részleteivel, amelyekkel tisztában kell lennie a mai muzsikusnak is. Paragrafusok százait kell ismerni, ezekre nem lehet „ráérezni”, ezeket tudni kell. Ha egy művet ily módon elemezve az ember alaposan megismer, onnantól kezdve a pódiumon már csak a belső átélésre kell koncentrálni. (Egyébként hozzáteszem, hogy az elméleti forrásokban sincs minden leírva: bizonyos információk azért maradtak el, mert a korabeli ember számára magától értetődőek voltak, mások meg csak mester-tanítvány relációban kerültek átadásra. Egy feljegyzés szerint Costanzo Porta 16. századi itáliai zeneszerző, olvasván egy traktátust, felkiáltott: „Nahát, én semmi esetre sem árultam volna el ezeket a műhelytitkokat!”)

Magát adja el az előadó vagy a szerzőt?

Az elsődleges és legfontosabb feladat, hogy a zeneszerző szándékát, elképzelését, szellemiségét próbáljuk meg alázattal, a legjobb tehetségünk és tudásunk szerint megismerni, majd másoknak közvetíteni. A mi szerepünk fontos, hiszen médiumokként rajtunk keresztül kelnek életre nagy mesterek művei, de nagyon ízléstelennek tartom, ha valaki magát tolja előtérbe – erre olykor komolyzenei koncerteken is látni példát. Tudom, hogy manapság van ilyen tendencia, de én nem vagyok a hatásvadász show-elemek híve.

Az élő koncert közönsége inspirációforrás, vagy pedig a koncentrációt nehezítő tényező?

Inspirációforrás. Azonban valószínűleg mindnyájan, akik pódiumon vagyunk, éltünk meg már úgynevezett „rossz” közönséget is, amelyik kifejezetten nyomasztó. Ez alatt azt értem, hogy hideg, nem nyitott, nem befogadó. Szerencsére nagyon ritkán, egész pályafutásom alatt mindössze 2-3 alkalommal tapasztaltam ezt meg, kizárólag távolabbi külföldi helyszíneken. Egyébként, ha kilépek a pódiumra, rögtön érzem, mire számíthatok.

Melyik az előrébbvaló: a történeti vagy a szubjektív hitelesség?

Vissza kell kérdeznem: mit értünk hitelesség alatt? Szerintem egyedül az a hiteles, ha valaki a saját művét játssza vagy vezényli. Hiába tudunk például sokat a régi zenéről, az számunkra mindig idegen nyelv marad, amelyet persze szeretnénk minél jobban, minél magasabb szinten elsajátítani. Azonban csupán megközelítő stílushűségre törekedhetünk, mert abszolút hitelesség ennyi évszázad távlatából nem lehetséges. Már csak azért sem, mert más a befogadó közeg, egészen más a mai ember gondolkodásmódja, életszemlélete, dolgokhoz való lelki viszonyulása. Hogy csak egy példát mondjak: az egy Istenközpontú világ volt, ez meg pénzközpontú. Nagyon nagy különbség! Egyébként az úgynevezett történeti hitelesség amúgy meg csak szubjektív lehet, hiszen a mérhetetlen mennyiségű információból tanultakat az előadók sosem fogják egyformán értelmezni; már csak azért sem, mert a korabeli elméleti források között is sok az ellentmondás.

Mi az irány: a hang felől a zene-egész felé, vagy fordítva?

Első lépés az egész mű minél alaposabb megismerése. A régi zene igazi mondanivalójának a megfejtése nehezebb, mert a zeneszerzők – ellentétben a 19-20. század mestereivel – a hangokon túl csupán nagyon kevés előadásra utaló jelzéssel látták el műveiket, általában semmilyen segítséget nem kapunk hozzá. Gyakran tempójelzés sincs – például J. S. Bach kompozícióinak a többségében. De az ütemjelzésből, a ritmusból, a mozgástípusból, a hangnemből és sok más egyéb aspektusból elemezve a darabot, megérthetjük, hogy mit is akart a szerző kifejezni. Ekkor jön a részletmunka, az egyes hangok egymáshoz való viszonyának vizsgálata, majd a kisebb-nagyobb egységeknek a nagy egész szolgálatába való állítása.

A homogén vagy a heterogén műsorkoncepció a kifizetődőbb?

Mindkét fajta koncepció lehet jó vagy rossz. Most nem egy sorozat előadásáról beszélek, mert az adott, jóllehet, egy ilyen „összkiadásszerű” műsor az előadónak, közönségnek egyaránt fárasztó, olykor megterhelő is lehet. Akár homogén, akár heterogén műsort állít össze valaki, nagyon fontos, hogy a művek egy világos koncepció szerint legyenek kiválasztva és valamilyen vezérfonalra felfűzve. Ha az ember ránéz egy műsorra, rögtön meg tudja ítélni, hogy az melyik csoportba tartozik. Természetesen gondolni kell a hallgatóságra is, de nincs rémesebb, mint egy értelmetlenül egymás mellé pakolt darabokból álló program, amely többnyire csak a közönség kegyeit keresi. Mint a külföldi turisták számára összeállított, népszerű kompozíciók egyvelege…

A komoly- és a kortárszene értése, befogadása feltételez-e előzetes felkészültséget a hallgató részéről?

Nem feltétlenül. Egy valamit azonban igen: nyitott szívet, befogadó hozzáállást.


Több helyen nyilatkozta, hogy Bach miatt lett csembalóművész. Mi fogta meg oly mértékben a barokk mester művészetében, ami miatt ilyen mély elkötelezettjévé vált? Mit szimbolizál ma Bach zenéje?

Valóban, kezdettől fogva, tehát hat éves korom óta valamiért Bach zenéje vonzott legjobban, ami egy kisgyerek esetében állítólag aránylag ritka – a mesterhez többnyire már érettebb fejjel szoktak eljutni. Arra emlékszem, hogy Bach mindig egy külön világ volt számomra – most már tudom, miért.

A barokkban még élt a zene teológiája, amely szerint a musica öröktől fogva létezik, a teremtéssel együtt Isten adománya és lényege a transzcendens harmónia leképeződése. Ez az örök harmónia, a Harmonia aeterna a proporciókban, vagyis a hangközök számviszonyaiban valósul meg; minden mérték, szám és súly szerint van elrendezve. Bach művészete ezt az isteni, tökéletes rendet jeleníti meg. Mácsai János a közelmúltban így fogalmazott a rádióban: „ez maga a zengő világegyetem”. A létezés örök értékeinek kinyilatkoztatásával műve a zene szférája fölé emelkedik, ezért nem korhoz kötött, évszázadokon átívelően mindig aktuális. S ez nemcsak egyházi műveire érvényes, mert életműve nem választható ketté egyházi és világi alkotásokra; hangszeres darabjaiban ugyanolyan egyértelműen fejezi ki mondanivalóját, mint a szöveggel ellátott vokális kompozíciókban. E zenei nyelvezet megértéséhez azonban széleskörű háttérismeretekre van szükség.

Sokan vagyunk, akik számára a mester művészete hatalmas erőforrást és kapaszkodót jelent az élet mindennapjaiban. Albert Schweitzer örök értékű Bach-könyvében van egy gondolat, amelyet gyakran idézek, olyan gyönyörű, kifejező: „…Bachnak megadatott az, ami csak a legnagyobb lelkeknek, hogy az embereket sorsukkal ki tudja békíteni, segít megtalálni a lelki békéhez vezető utat”.

Szinte minden csembalóra írt Bach-kompozíciót eljátszott már. Hogyan alakul az évek alatt viszonya a már játszott Bach-művekhez? El lehet-e érkezni a teljesnek vélt megértéshez?

Univerzalitása miatt Bach műveinek megszólaltatása a legnehezebb feladatok közé tartozik. Csak törekedhetünk minél magasabb szintű előadásra, a maga tökéletességében el nem érhetjük azt. Ez az érzés nem hagy nyugton, mindig többre és többre sarkall, ami egy életre szólóan tanulásra, lelki, szellemi, művészi fejlődésre ösztönzi az embert és hiszem, hogy a befektetett munkának, energiának megvan az eredménye.

Akadémiai székfoglalóját a zenei retorikáról tartotta. Amikor egy mű előadására készül, akkor retorikai szempontból is elemzi azt? Hogyan érvényesül ez a szempont az előadás során?

A 17-18. században a retorika és a musica szorosan összefonódott. Mindkét művészeti ág használt bizonyos alakzatokat vagy figurákat, meghatározott szóbeli illetve zenei fordulatokat, amelyek a mondanivalónak erős nyomatékot adtak. A retorikai figurák az érzelmek legfőbb hordozói, azok tudatos alkalmazása nagymértékben megváltoztathatja az interpretációt. A zenei retorikatan nélkül nem lehet a mester zenéjét mélyebben megérteni, nekem mindig nagy segítséget jelent egy kompozíció emocionális és gondolati tartalmának megfejtéséhez. Nem véletlenül választottam székfoglalóm címéül a 18. század egyik mértékadó elméletírójának, Johann Matthesonnak meglehetősen erős szavait: „A retorika tudományának ismerete nélkül a művekhez nyúlni csaknem hiábavaló és olyan, mintha az ember mosatlan kézzel tenné azt”.

Mi késztette arra, hogy lemezre vegye Bach Das Wohltemperierte Klavier című gyűjteményét?

E tartalmában páratlan gyűjtemény sorozatszerű megszólaltatása hatalmas feladat, nem akármilyen erőpróbát jelent, valójában egy csembalista számára nem létezik nehezebb műsor. Régi tervem volt, hogy megörökítem, az elmúlt évtizedek alatt megszerzett tudás és tapasztalat birtokában pedig már vállalkozni mertem rá, és nagyon hálás vagyok Gőz Lászlónak, hogy megjelentette a teljes sorozatot, amelyből korábban még nem készült magyar kiadású felvétel. E művekkel való intenzív foglalkozás mérhetetlenül sok örömöt és felemelő élményt jelentett számomra. Ha az ember eljátszik egy fúgát, helyre áll a rend, Goethe szavaival élve „az örök harmóniák társalognak egymással”.

Különleges hangszert választott a lemezfelvételhez. Mitől érdekes ez a csembaló?

A második kötet felvétele egy Johann Heinrich Harrass (1706 körül) csembaló hű másolatán készült, amelynek építését Jürgen Ammer kezdte el, de halála miatt a német mester sajnos csak a corpust, a hangszertestet tudta elkészíteni. A munkát azután Csehországban Jan Bečička, Stanislav Hüttl és Petr Šefl fejezte be. A csembaló rendelkezik egy, a maga idejében még meglehetősen ritkán előforduló 16 lábas húrsorral is, amelyik egy oktávval mélyebben szól és a többi regiszterhez kapcsolva lenyűgöző hangzást eredményez. Nem tudok más felvételről, amelyik ilyen típusú hangszert használt volna. Nagyon inspiráló volt, hálás vagyok a hangszerkészítőknek a nagyszerű munkáért, valamint a svájci tulajdonosnak is, aki a csembalót nagyvonalúan a rendelkezésemre bocsájtotta.

Hogyan töltötte napjait a koronavírus miatt megváltozott helyzetben?

Nem éltem meg rosszul a helyzetet. A Skype-on történő tanítás őszintén szólva fárasztó volt, mert mindent állandóan magyarázni kellett, nem tudtam a gyakorlatban megmutatni azt, amit kértem a tanítványaimtól. Amúgy ez egy csendesebb, elmélkedőbb időszak volt, amelyre olykor nagy szükség van. A természet járt a legjobban, a föld legszennyezettebb pontjain is soha nem látott jelenségeket figyelhettek meg, az élővilág újjászületett. És jó volt látni a sok jó szándékú embert, az egymásra figyelést és a segítőkészséget, amelyet megtapasztalhattunk. Nagyon remélem, hogy a járvány elmúltával nem tér vissza minden ugyanúgy, ahogy előtte volt…

Szöveg: Szász Emese / BMC

Címlapkép: Csendes Krisztina / BMC