Beethoven Asz-dúr zongoraszonátája mintha négy egészen különböző karakterdarab sorozata volna. Nyitótétele a variációs formát követi, kifejező és bensőséges hangulatú, Czerny szerint nemes, szinte vallásos karakterű zene. Az Andante indítás után élénk Scherzo következik, melynek meglepő fordulataival és kifinomult humorával a középrész líraisága helyezkedik szembe. Harmadik tételként egy gyászindulót hallunk, amely különösen sokat jelentett Chopin számára. Feltehetően b-moll zongoraszonátájának gyászindulóját is ez a szakasz inspirálta, és sokan Beethoven Eroica-szimfóniájának valamifajta előképét is látják benne. A negyedik tételben Beethoven feloldja a korábbi feszültséget, és briliáns, olykor szinte tündérzenére emlékeztető futamokkal zárja a művet.

Az Appassionata a zenehallgatók képzeletében gyakran jelenik meg Beethoven egyfajta szimbólumaként, megtestesítve a zeneszerző kirobbanó temperamentumát és örök ellenállását. Bár a Beethovenről kialakult képünket a történetírók fantáziája is erősen befolyásolta és befolyásolja, kétségtelen, hogy a szonáta kivételes mélységekben él a dinamika kontrasztok, a kifejezésbeli árnyalatok és a hangszertechnikai bravúrok adta lehetőségekkel. A darab szenvedélyességét jelző Appassionata név ugyan nem Beethoventől származik (a hamburgi Cranz kiadó használta a szonáta egy négykezes átiratán először ezt a kifejezést), a zeneszerzőnek mégsem volt ellene kifogása. A grandiózus művet Beethoven maga is az egyik legmeghatározóbb alkotásának tartotta, és barátjának, Brunszvik Ferenc grófnak ajánlotta.