Ravel zenéjéhez nagyjából olyan erősen tapad a köztudatban az „impresszionista” címke, mint Beethoven művészetéhez a „hősi” jelző. A koncerten elhangzó két mű arról ad tanúbizonyságot, hogy az efféle kategorizálások erősen leszűkítik az olyan rendkívüli zenei gondolkodók univerzumának határait, amilyen Ravel és Beethoven volt. Ravel három „madagaszkári dala”, amelyek egy 18. századi francia költő azonos című ciklusából dolgoznak fel három verset (a költő soha nem járt Madagaszkáron), nem elsősorban az egzotizmus miatt izgalmasak, hanem azért, mert annak a szikár, polifon stílusnak a képviselői, amely Ravel művészetét jellemezte az 1920-as évektől, s amelynek semmi köze a zenei impresszionizmushoz. A különleges hangszerösszeállítású trió – fuvola, cselló, zongora – nem kíséri az énekszólamot: ez utóbbi egy az egyenlők között (kicsit talán egyenlőbb a többieknél). A művet a Horti–Győri–Devich–Kemenes kvartett adja elő: négy kivételesen érzékeny kamarazenész, három nemzedék képviselői. Beethoven utolsó hegedűszonátája nem kevésbé eredeti mű: az érzékenységében és dallamosságában schuberti allúziókat keltő darab fényévekre van a „hősi” korszak kompozícióitól, s jelzi, hogy a monumentális homlokzat mögött milyen végtelen finomság jellemzi Beethoven művészetét. A darabot kivételes előadásban, két Kossuth-díjas művész, az egykor növendék-tanár viszonyban álló Kelemen Barnabás és Rados Ferenc előadásában hallhatjuk.