„Önmagát misztifikáló kőszobor? Tépelődő aszkéta? Guru, aki ezzel a mivoltával tulajdonképpen nincs is tisztában? Fegyelmezett polgár, akit nagyon ki kell hozni a sodrából, hogy zenén kívül is hallassa hangját? Sztoikus bölcs doktrínák nélkül? Elefántcsonttoronyba zárkózó lángész? Átlagember, aki megmutatta, hogy – Haydn szavaival – »a semmiből mégis lehet valami«?” Kocsis Zoltán, egykori növendéke tette fel ezeket a kérdéseket Rados Ferencről bő tíz éve, a legendás zongoraművész és kamarazene-tanár 75. születésnapja alkalmából. Rados Ferenc a Zeneakadémia oktatójaként generációk zenei gondolkodását határozta meg, s hozzá is, miként egykori kollégájához, Kurtág Györgyhöz, a mai napig visszajárnak egykori diákjai, az immár befutott, sokszor világklasszis pályát bejárt művészek. Kelemen Barnabás is közéjük tartozik, s a két művész találkozása a koncertpódiumon nemcsak azért lesz ünnepi alkalom, mert Rados Ferencet oly ritkán hallhatjuk játszani, s nem is csak azért, mert önmagában rendkívül izgalmas megfigyelni az azonos kamarazenei nyelvet beszélő egykori tanárt és diákját, amint a negyvennégy év korkülönbség ellenére egyenrangú partnerekként zenélnek, hanem azért is, mert az időskori bölcsesség és a virágkor megzabolázhatatlan energiáinak találkozása biztosan felejthetetlen pillanatokat fog teremteni az ifjú Mozart és az idős Schumann egy-egy szonátájának előadásában.